FILMKRITIKA – A Fekete táska Steven Soderbergh újabb mesteri kémdrámája, amelyben Michael Fassbender és Cate Blanchett kémkedő házaspárként próbálják kibogozni a szakmai és személyes életüket összefonó rejtélyeket. A film feszesen építkező narratívával, pengeéles párbeszédekkel és ironikus csipkelődéssel teremt kapcsolatot a házastársi lojalitás és a hírszerzés rideg világa között. Ez azonban nem csupán egy stílusbravúr: egy érzelmi pokolgépre emlékeztető történet, ahol a bizalmatlanság és a szerelem törékeny egyensúlya folyamatosan ütközik.

Steven Soderbergh és David Koepp ismét összeálltak, hogy újabb izgalmas történetet tárjanak elénk. A feszültséggel teli KIMI és a hátborzongató Presence után a Fekete táska is ugyanazzal a stílusbeli magabiztossággal vegyíti a klasszikus kémtörténeteket a romantikus szálakkal. A film középpontjában egy házasság rejtett játszmái állnak: George Woodhouse (Michael Fassbender), a brit hírszerzés vezető ügynöke egy olyan listát kap, amelyen a saját felesége, Kathryn (Cate Blanchett) neve is szerepel a lehetséges árulók között. Az eredmény egy humorral átitatott, elegáns whodunit, amely a házasság és a bizalom törékenységét járja körül.

Vacsorapartiból kihallgatás – a kémjátszma kezdete

Amikor George kezébe kerül egy informátorától származó lista, öt névvel, beindul a bonyodalom. A neveken túl egy szupertitkos, halálos kiberfegyver, a Severus is a képbe kerül, ami a brit Nemzeti Kiberbiztonsági Központ közelében történt lopással függ össze. A gyanúsítottak között ott van Kathryn, valamint négy másik kémkedésben jártas ismerősük: a karrierista James Stokes (Regé-Jean Page) és a szarkasztikus pszichiáter Dr. Zoe Vaughn (Naomie Harris), illetve a szürke eminenciás Freddie Smalls (Tom Burke) és szókimondó szeretője, a kémműhold-szakértő Clarissa Dubose (Marisa Abela). George, aki gyűlöli a hazugságot, főleg ha szerelemről van szó, egy vacsorapartin – némi alkohol és esetleges igazságszérum segítségével – mindannyiukat módszeresen kérdőre vonja, miközben sajátos, száraz humorral ad ízt az estének.

A kérdésekre nem érkeznek azonnali feleletek. George napokon át, apránként próbálja kirakni a teljes képet, egyenként felforgatva a kapcsolati hálót. Az eredmény gyakran komikus, mégis egyre nyugtalanítóbb: a nyomozás mind közelebb sodorja a feleségéhez, mint potenciális árulóhoz. A feszültség a film felénél éri el a csúcspontot, ahonnan már csak egyre szédítőbb fordulatok következnek. Soderbergh a házastársi játszmák szimbolikus harcát fonja bele a kémsztoriba, és mindezt gonosz humorral és elegáns lazasággal tálalja.

Kémkedés a képernyők mögött – nem kell már Walther PPK

Ebben a történetben elbúcsúzhatunk a klasszikus 007-es ügynököktől és a vad kalandoktól. Ezek a figurák a digitális korszak hírszerzői, akik adatfolyamokat és képernyőket kutatva próbálják felderíteni az igazságot, nem pedig fegyverrel és flörtöléssel. A steril irodák, a monoton monitorok mögött is ott lapul az adrenalin: Soderbergh pontosan tudja, hogyan ragadja meg a kémfilmek esszenciáját – a feszültséget, a cselszövést és a finom manipulációkat. A valódi kérdés pedig nem az, ki a beépített áruló, hanem hogy meddig hajlandó elmenni George, hogy leleplezze a saját feleségét.

Michael Fassbender visszafogott, mégis félelmetes alakítása a történet szívévé válik. Ahogy egyre kevésbé tudja kontrollálni az eseményeket, minden rezdülése elárulja a belső feszültséget. Ezen a ponton a film szabályai felborulnak, és semmi sem garantálható többé.

Technikai perfekció – Soderbergh kézjegye a film minden képkockáján

Ezúttal is Soderbergh áll a kamera mögött (Peter Andrews néven) és vágóként (Mary Ann Bernard) is ő felel, és minden képkockán érződik a kézműves gondosság. A film gondosan felépített, mégis élő és spontán hatású jelenetekkel dolgozik – mintha Robert Altman lazasága találkozna David Fincher megszállott precizitásával. A fények ködös, gázlámpás hangulatot árasztanak, és a kompozíciók finom keretbe zárják a színészek játékát. A történetet a színészgárda ritmusa diktálja, amelyet a tapasztalt Pierce Brosnan is erősít, George főnökeként.

A végeredmény egy komplex, csavaros kémtörténet, ami akár a házastársi Suszter, szabó, baka, kém is lehetne. Bár a sztori egyre kuszább, a fókusz végig az emberi játszmákon és kapcsolatokon marad – a nemzetközi hatalmi játszmák csupán díszletként szolgálnak. Így lesz a Fekete táska Soderbergh egyik legérettebb filmje: okos, feszes, és minden képkockája élménnyé válik, amíg a film tart.

-Herpai Gergely „BadSector”-