FILMKRITIKA – A Fekete táska egy újabb precízen megalkotott thriller Steven Soderbergh rendezésében, melyben Michael Fassbender és Cate Blanchett egy kémházaspárt alakítanak, akik kénytelenek szembenézni munkájuk és házasságuk természetével. A film feszes ritmusban, sziporkázó dialógusokkal és ironikus felhanggal vezeti nézőjét a házastársi bizalom és a kémszakma metszéspontjához. Ez nem csupán stílusgyakorlat: egy érzelmi aknamezőkkel teli történet, ahol a paranoia és a házastársi hűség folyamatosan összeütközik.

Steven Soderbergh rendező és David Koepp forgatókönyvíró újra közös pályára álltak. A paranoid pandémiathriller KIMI és a természetfeletti, belső nézetes Presence után legújabb munkájuk, a Fekete táska ugyanilyen elegánsan ötvözi a műfaji játékot a kifinomult stílusérzékkel. A film egy házaspár kémjátszmáján keresztül fűzi össze a romantikus bonyodalmakat és a kémsztorik klasszikus elemeit. Ahogy az ilyen alkotópároktól várható, maga a történet is a partnerségről szól: amikor George Woodhouse (Michael Fassbender), a brit hírszerzés magas rangú tisztje fülest kap egy lehetséges árulóról, a gyanúsítottak között ott van saját felesége, Kathryn (Cate Blanchett) is. A végeredmény egy stílusos, szellemes és pimaszul szórakoztató whodunit, amelynek középpontjában a házassági bizalom kérdése áll.

Csak semmi pánik, ez csak egy kémházaspár vacsorája

Amikor George egyik este egy névlistát kap egy informátorától, beindul a játszma. A listán öt lehetséges áruló szerepel, akik kapcsolatba hozhatók egy halálos szoftver, a Severus eltűnésével. A névsor nemcsak feleségét, Kathrynt tartalmazza, hanem több közeli barátjukat és kollégájukat is a brit Nemzeti Kiberbiztonsági Központnál (NCSC). A másik négy gyanúsított két pár: az ambiciózus James Stokes (Regé-Jean Page) és szarkasztikus pszichiáter barátnője, Dr. Zoe Vaughn (Naomie Harris), valamint a középkorú elemző Freddie Smalls (Tom Burke) és fiatal, veszélyesen szókimondó szeretője, a műholdas felderítő Clarissa Dubose (Marisa Abela). George nyomozása nemcsak szakmai elkötelezettségből fakad – ki nem állhatja a hazugságot, főként ha szerelemről van szó. A vacsorapartin, ahol szinte mindannyian jelen vannak, az alkohollal és talán egy kis igazságszérummal fűszerezett est során módszeresen faggatja ki őket – mindezt száraz humorral tálalva.

A válaszok persze nem azonnal érkeznek. George napokon át próbálja mozaikszerűen összerakni az igazságot, külön-külön belepiszkálva minden egyes kapcsolatba, hogy így szerezzen előnyt – gyakran kifejezetten komikus eredménnyel. De ahogy egyre mélyebbre ás, úgy lesz egyre világosabb számára, hogy talán nem fog örülni annak, amit talál. A gyanú egyre inkább felesége felé terelődik – és mindez csak a Fekete táska első felvonása. Innen indulnak a valódi fordulatok, amelyek egyre merészebbek és szórakoztatóbbak, miközben Soderbergh egy kíméletlenül szellemes, alig leplezett házassági metaforába csomagolja a kémsztorit.

Fegyver helyett laptop – így dolgoznak a modern kémsztárok

Ezúttal nem az MI6 James Bond-típusú, dörzsölt akcióhőseiről van szó. Ezek a karakterek technológián keresztül gyűjtenek információt, nem pedig öklökkel és csábítással. Napi rutinjuk steril irodákban zajlik, képernyők és kódsorok között – de ez nem jelenti azt, hogy hiányozna belőlük a sárm vagy az izgalom. Soderbergh pontosan tudja, mit vár a néző a műfajtól: feszültséget, karizmát, intelligens manipulációt. És pont ezeket szállítja. A film központi dilemmája nem az, hogy ki az áruló – hanem az, hogy milyen messzire hajlandó elmenni George, hogy megfigyelje a saját feleségét.

Fassbender uralja a játékidő jelentős részét, és kimért, tudatosan visszafogott alakítása lassan, fokozatosan reped meg. Amikor a kontroll kezd kicsúszni a kezéből, az arca minden apró rezdülése beszédes. Innentől kezdve úgy érezzük: bármi megtörténhet.

Soderbergh kamerája mögött nincs árulás – csak tökéletes kompozíció

Soderbergh ismét saját maga operatőre (Peter Andrews álnéven) és vágója (Mary Ann Bernard álnéven), és ezúttal is lenyűgöző formanyelvet alkalmaz. Minden jelenet strukturálisan hibátlan, mégis megőrzi a természetes, szinte hétköznapi párbeszédek lazaságát. Mintha Robert Altman szelleme költözött volna David Fincher precizitásmániás testébe. Akárcsak a kémkedés maga: mindent aprólékosan előre megterveztek, mégis spontánnak hat. A képi világban mindenütt gázlámpás, elmosódott fények lebegnek, amelyek kiemelik a szereplőket, de sosem vakítanak. A kamerabeállításokat nem a technika, hanem a színészi játék határozza meg – a ritmust pedig a briliáns ensemble-cast diktálja, köztük a volt Bond, Pierce Brosnan is, aki George főnökét alakítja.

A végeredmény egy csavaros, jól kidolgozott kémdráma, amit akár egy heteroszexuális Suszter, szabó, baka, kém párdarabjának is nevezhetnénk. Bár a történet egyre bonyolultabbá válik, a fókusz végig az emberi viszonyokon marad – a geopolitika csak háttérelem. Így lesz a Fekete táska Soderbergh egyik legprecízebben felépített filmje: magabiztos, pattogó ritmusú, tömör és imádnivalóan pulpba mártott történet, ami csillog és feszes marad a végsőkig.

-Herpai Gergely „BadSector”-