SOROZATKRITIKA – A Pulzus már a legelső képkockáival egyértelművé teszi: a kreatív energiák zöme szabadságon van. A Netflix új orvosi drámája egy közeledő hurrikánnal nyit, amely miatt egy diák sportolókat szállító busz letér az útról, és a semmibe zuhan. A látvány inkább emlékeztet egy 2012-es videojáték bugos jelenetére, mintsem egy modern sorozat nyitányára: a busz, mint egy textúra nélküli objektum, fejjel előre csapódik a hullámmentes vízbe, miközben sablonszerű CGI-felhők gomolyognak mögötte.

Ha a Pulzus valóban érdeklődne aziránt, hogy kik ezek az orvosok emberként – és nem csak funkcionalista statisztaként –, akkor a baleset arra szolgálhatna, hogy bemutassa, miként küzd meg a kórházi személyzet egy katasztrófa tömegsérültjeivel. Nem kellene hozzá Michael Bay-es látványorgia: elég lenne, ha a remegő, sokkos páciensek özönlenének be az ügyeletre, és az orvosok reakcióiból épülne ki a karakterdráma. Emberi gesztusokból, nem papírvékony szappanoperai sablonokból.

Vádak, vágyak és vákuum a lépcsőházban

De a Pulzus nem ebbe az irányba indul. A buszbaleset csupán ürügy arra, hogy előtérbe kerülhessen a valódi főszál: a harmadéves rezidens, Danny Simms (Willa Fitzgerald) zaklatással vádolja a felettesét, a vezető rezidens Xander Phillipset (Colin Woodell). A férfit azonnal felfüggesztik, és ideiglenesen Danny lép a helyére. Ami – valljuk be – már önmagában is gyanút keltő. Előbb vádaskodik, aztán megkapja a pasas állását? Ez bizony elég számítónak tűnik. A sorozat innentől flashbackekbe vált, hosszasan boncolgatva a két karakter előzőleg teljesen konszenzusos kapcsolatát. Zuhanyzós jelenetekkel, forró pillanatokkal – szóval nem épp az a zaklatásos dinamika, amit a jelenből kiindulva várnánk. Mi történt hát? Hogyan lett a szexi kezdésből HR-beadvány? És vajon Xander tényleg egy szörnyeteg lenne? Vagy csak egy „túl jóképű, túl rendes” srác, aki rosszkor volt rossz helyen?

Mindez leginkább más, jobb sorozatokat juttat eszünkbe. A legnyilvánvalóbb párhuzam a Grace klinika: ott is műtősruhás fiatalok esnek szerelembe, szexelnek, sírnak a lépcsőházban, és néha még páciensekkel is foglalkoznak. A Pulzus viszont csak a formát másolja, a tartalom nélkül. A nyitó képsor alatt hallható zihálás például lehetne éppenséggel orgazmus vagy haláltusa – nézője válogatja. És bár a Grace klinika húszéves futása során bőven mellényúlt néhányszor, még a leggyengébb évadaiban is képes volt visszarántani magát valamilyen érzelmi gravitációval. A Pulzus viszont már az elején elveszíti ezt az esélyt is – mert egyszerűen nincs mit visszarántani.

Fények, kamera, fullasztó unalom

És nemcsak a Grace klinikával szemben áll gyenge lábakon. A Pulzus balszerencséjére épp a The Pitt körüli hype közepén jelent meg. Nem mintha valaha is lett volna ideális időpont egy ilyen sorozatra, de ez most különösen rossz. Míg a The Pitt feszes tempóval és szakszerű drámaisággal operál, addig a Pulzus szereplői szinte tét nélküli glamour-fényekben sétálnak a műtőből a pihenőbe, mintha egy divatkampány backstage-jében járnánk. A sztetoszkóp itt csak kellék.

A karakterépítés szinte fájóan alibiszerű. Sam Elijah (Jessie T. Usher) például, akinek két utóneve van, kizárólag arra szolgál, hogy Danny után epekedjen. Tom Cole (Jack Bannon) az igazi seggfej, ezzel is relativizálva Xander „bűneit”. Camila Perez (Daniela Nieves) a mosolygós, pozitív karakter, míg Sophie Chan (Chelsea Muirhead) a cinikus ellentét – és persze ő visel kevesebb sminket, hogy véletlenül se keverjük össze. És ott van Danny húga, Harper (Jessy Yates), aki kerekesszékes, rezidens, és elvileg kulcsfigura lehetne. Csakhogy a sorozat jórészt a háttérbe száműzi, és a legtöbb jelenetben csak Dannyvel interaktál. Karaktere kimerül abban, hogy „ő a húg” és „kerekesszékes”. Ennél még egy Google keresési találatnak is több mélysége van.

A Pulzus annyira szegényes élmény, hogy már az is spoilernek számít, ha eláruljuk, mi történik a végén – mert egyébként nincs mit mesélni. Annyit azért el lehet mondani: a szezon végére egyértelművé válik, hogy Danny zaklatási vádja nem éppen az, aminek elsőre tűnt. Ő maga is más szemmel kezd tekinteni saját életére, pályájára és kapcsolatára. Végre! Képzeljük csak el: egy zaklatási ügy, ami nem fekete-fehér. Egy történet, ami elmerészkedik oda, hogy néha még a „jó emberek” is hibáznak. Ehhez azonban a Pulzusnak valódi empátiával kellene ábrázolnia Dannyt – nem csak mint traumatizált főszereplőt, akinek apakomplexusa van és retteg a terhes nőktől (!). És Xandert is árnyaltabban kellene megrajzolni: nem csak egy szomorú milliomosfiúként, aki próbál „helyesen viselkedni”. De ezek már egy másik sorozat sajátjai lennének – olyané, amely kíváncsi és képes szembenézni az emberi bonyolultsággal.

Az egyetlen menthető szívverés

Ha van valami, ami tényleg működik, az Nestor Carbonell és Justina Machado jelenléte. A két veterán színész két tapasztalt orvost alakít a Miami-i kórházban, és minden jelenetük azt sugallja: egy másik, sokkal érdekesebb sorozatban járunk. Egy olyanban, ahol az orvosok karaktere nem díszlet, hanem történetformáló erő. Ahol a floridai valóság – kétnyelvűség, kulturális különbségek, egészségügyi kihívások – átszövi a sztorit, és a páciensek sorsa is gyökeret ereszt a helyi közösségben. De nem, a Pulzus még csak nem is próbál ilyesmit nyújtani. Ez a sorozat nem más, mint különböző jobbfajta kórházas drámák elemeinek zűrzavaros mixe – amiből végül minden íz és textúra kiveszik. Marad egy évadnyi steril tévés közhely, ahol műtősruhában kiabálnak intubációról meg centrális vonalról, a felszín alatt pedig egy nő irracionális és gyakorlatilag indokolatlan szorongása dobog – alig hallhatóan.

– Herpai Gergely „BadSector” –