FILMKRITIKA – Vörösmarty Mihály klasszikusa, a Csongor és Tünde hosszú évtizedek után végre egész estés animációs formában is életre kelt, Dargay Attila eredeti tervei alapján. A 2025-ös film hűségesen követi a legendás magyar rajzfilmrendező stílusát, ám ez az adaptáció inkább egy tisztes iparosmunka lett, mintsem újabb aranylap a magyar animáció nagykönyvében.

Nehéz úgy közelíteni a Csongor és Tündéhez, hogy ne viszonyítsuk Dargay Attila örökségéhez. Már maga a tény, hogy az 1970-es években félbehagyott, fiókban maradt projekt végre mozivászonra került, önmagában történelmi esemény. A Cinemon Entertainment, a Nemzeti Filmintézet támogatásával, nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, életre kelti a magyar animáció egyik leghíresebb „soha el nem készült” filmtervét. A rendezői széket Máli Csaba és Pálfi Zsolt foglalták el, a forgatókönyvön Balassa Krisztián dolgozott, producerként Temple Réka koordinálta a munkát, míg Dargay özvegye, Henrik Irén tanácsadóként segítette az alkotást. A végeredmény pedig… nos, tisztességes. Szívből jövő, de középszerű. Gyönyörű, de kissé lélektelen.

Megidézett múlt, óvatos jelen

A film vizuális világa kétségkívül a legerősebb pontja. A kézzel rajzolt 2D animáció hű marad Dargay stílusához – olyannyira, hogy néha már túlzottan is. A karakterdizájn, a színvilág, a díszletek mind-mind olyanok, mintha a Vuk vagy a Szaffi elveszett epizódját néznénk. Ez egyszerre dicséret és kritika: a nosztalgia működik, a stílus időtlen, de a film néha túlzottan biztonsági játékot játszik. Mintha annyira rettegnének attól, hogy eltérnek a mestertől, hogy közben elfelejtenének saját hangot találni.

Ez a „mindent a hagyományért” hozzáállás a történetmesélésen is érződik. A film követi Vörösmarty eredeti művét – Csongor útkeresését, Tünde iránti szerelmét, az ördögfiak incselkedését és a filozófiai párbeszédeket –, de közben ügyel rá, hogy ne legyen túlságosan elvont vagy patetikus. A dialógusokat leegyszerűsítették, a gyerekek számára is érthető formában. Ez egyrészt bátor húzás, másrészt a szöveg néha laposnak, tanmeseszerűnek hat. A film nem mer igazán költői lenni – pedig a forrásanyag pont ebben erős.

Szépség, csend és egy kis fáradtság

A zene finoman szolgálja ki a történetet, de ritkán lép elő igazi dramaturgiai tényezővé. Kísér, de nem emel. Ez a „háttérszerep” sok mindenre igaz a film egészére is: korrekt, szépen animált jelenetek sorakoznak, de kevés bennük az emlékezetes csúcspont. A legjobb pillanatok a humoros mellékszereplőkhöz kötődnek – az ördögfiak dinamikája például működik, és kifejezetten élettel teli. A főszereplők, Csongor és Tünde viszont inkább jelképek, mint valódi karakterek. Szépek, tiszták, kedvesek – és unalmasak.

Nem segít a dramaturgiai tempó sem: néhol vontatott, máshol hirtelen vált túl gyorsra. Az érzelmi ív nem épül igazán: a néző pontosan tudja, mire fut ki a történet, de a film nem próbál meglepni vagy elgondolkodtatni. A költői szimbolikát mintha didaktikus magyarázatra cserélték volna, a filozófiai mélységeket pedig puszta hangulatfestésre.

Emlékezés és kihagyott lehetőségek

Mindez nem jelenti azt, hogy a Csongor és Tünde ne lenne szerethető film. Sőt, abban az értelemben, hogy generációk ismerhetik meg általa Vörösmarty világát, sőt Dargay Attila vizuális örökségét, kifejezetten értékes darab. De a film nem képes kilépni a saját árnyékából. Nem válik korszakos alkotássá, nem lesz olyan, amiről még évek múlva is beszélünk. Egy szép gesztus lett belőle – de nem több.

És ez talán a legnagyobb baja. Hogy minden eleme minőségi, de az egész mégsem áll össze. Hiába a műgonddal újraalkotott figurák, a tiszteletteljes adaptáció, a korrekt szinkron és a vizuális hűség – a film lelke valahogy nem tud lángra kapni. Nem mer sem mélyre menni, sem elrugaszkodni. Mintha az alkotók egész végig azt lesték volna: vajon mit szólna Dargay, ha ezt látná? De közben elfelejtettek saját kérdést feltenni.

Így aztán a Csongor és Tünde 2025-ös változata inkább filmkulturális zárójel, mint új fejezet. Egy gyönyörű, precíz, szerethető, de kissé félénk tisztelgés egy nagymester előtt – amelyben a szív még dobban, de a lélek már nem igazán szárnyal.

– Herpai Gergely „BadSector” –