FILMKRITIKA – Nem mindennapi bravúr, ha egy film már a főcím előtt megnevetteti a nézőt, de Dan Berk és Robert Olsen Novokain című darabja ezt gond nélkül hozza. A kezdő poén – az R.E.M. Everybody Hurts című slágerének abszurd használata egy fájdalmat nem érző főhősről szóló történetben – már önmagában telitalálat. Persze, ehhez kell némi előismeret a film alapkoncepciójáról, de aki ezzel tisztában van, annak garantált a kacaj már a kóla első kortya előtt. És ez csak a kezdet. Egy darabig.

Nathan Caine (Jack Quaid) nem érez fájdalmat – már önmagában ütős alapötlet egy filmhez, ráadásul egy gonoszul frappáns becenévként is működik. Ennek megfelelően az élete is olyan lehangoló, mint egy R.E.M. ballada. Amikor először látjuk Nathant, nemcsak Michael Stipe hangja szól, hanem egy gyors körséta is jár a lakásában, ahol minden sarkon teniszlabdák tompítják a veszélyes éleket, a kávéjába előre bepakolja a jégkockát, és mindig kéznél van egy doboz sebtapasz.

Ezzel a túlélő üzemmóddal jutott el a mostani, nyugodt, de kiábrándítóan eseménytelen életéig – lakás, banki asszisztensállás, társasági élet nulla. Ki hibáztatná ezért? Lars Jacobson forgatókönyve valós betegséget dolgoz fel: CIPA, vagyis veleszületett fájdalomérzéketlenség anhidrózissal, ami miatt az érintetteknek kínosan precíz, óvatos életet kell élniük – ha egyáltalán élni akarnak.

Csakhogy Nate többre vágyik. Leginkább Sherryre, a bájos pénztáros lányra (Amber Midthunder lubickol a szerepben, külön romkomot érdemelne), aki pár hónapja érkezett a bankba, és máris felforgatta Nate steril hétköznapjait. Bár nem érez fizikai fájdalmat, a szíve annál érzékenyebb – amikor az egyik törzsvendég, Earl (Lou Beatty Jr.) megtört hangon meséli el, hogy elvesztette a feleségét és talán a vállalkozását is, Nate nem tudja eldönteni, melyik fáj jobban: a férfi gyásza vagy az, hogy ő sosem fogja átélni ugyanezt az érzelmet.

Forró kávé, tetkók és romantikus randik

Óvatosan kívánj, Nate! Earl szomorú története és az évek óta tartó apátiája miatt végül rábólint egy ebédre Sherryvel – miután a lány hirtelen rátámad hátulról, és Nate magára önti a forró kávét. Sherry bűnbánó és elragadó, de vajon mivel teheti jóvá a bakit? Egy nap alatt két randi (igen, kettő! Szép munka, Nate!), és máris megnyílnak egymás előtt – rájönnek, hogy ha elrejted a gyengeségeidet, azzal csak elszalasztod az életet. A hab a tortán, hogy a látszólag lúzer Nate valójában csurig van saját készítésű, menő tetoválásokkal.

Mindez arra fut ki, hogy Berk és Olsen filmjének első harmada szívmelengető, szellemes és meglepően okos – és ezt a színtiszta élményt később nagyon is hiányolni fogjuk. Nathan Caine nem érez fájdalmat, de a néző annál inkább: a film hirtelen vált át az abszurd humorból sokkoló brutalitásba, majd belesüpped a címhez illő zsibbadásba. Mire elérünk a végéhez, olyan dolgokat látunk, amikhez képest a *Fűrész* csak matiné – és nem, nem akarod tudni, hová kerül egy eltört csont.

Másnap a bankban három télapónak öltözött idióta tör rá a csapatra (igen, a Novokain technikailag karácsonyi film), és szétcsapják a helyet, a hívott rendőröket, és Nate mentális állapotát, amikor (neee) elrabolják Sherryt. Előző este még azt mondta neki a lány, hogy a különleges állapota valójában szuperképesség. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsa. A békés Nate nekivág, hogy megmentse az egyetlen embert, aki soha nem hibaként tekintett rá.

Geekből gyilkológép?

Az alapötlet szuper: mi lenne, ha egy átlagos srác genetikailag úgy lenne összerakva, hogy fájdalom nélkül induljon harcba a szíve választottjáért? Eleinte Nate is legalább annyira meglepett, mint mi, de Jacobson szkriptje és a rendezés egy olyan őrült irányváltást vesz, ami szép lassan szétzilálja ezt a remek koncepciót. Még elfogadjuk, hogy Nate simán legyőzi az ellent, mert nem érzi a sebeket – de miért minden ellenfele egy agyatlan, gyúrós szörnyeteg, akinek semmi önfenntartási ösztöne nincs?

Nem piti bűnözőket nyom le, hanem három konkrétan pszichopata rablót (köztük Ray Nicholsont, aki iszonyúan élvezi a kis szerepét), meg egy náci szimpatizáns tetoválóművészt, akitől még a Hellraiser is sírva menekülne. Nate felveszi a kesztyűt – csak épp nem önmagához hű módon. Quaid kiválóan egyensúlyoz a békés kisember és az elszabadult akcióhős szerepe között, de ezt a kettőt végig nehéz egyazon karakterben összeilleszteni.

A határ a fájdalomküszöb

Őrült akciófilmként nézve a Novokain működik – ebben a kontextusban még a logikátlan elemek is lecsúsznak, mint például Sherry csavarja, ami egyszerre sokkoló és teljesen felesleges, vagy Betty Gabriel rendőrnője, aki az összes rossz döntést elköveti, amit csak lehet. De egy ilyen szellemes kezdés után a film vége fájdalmas. És ezt szó szerint értjük: az akció a rajzfilmszerű mókából egyetlen lépés nélkül csúszik át nyomasztó, gyomorfogató brutalitásba. Nem akarjuk látni, ahogy Nate-tel kínzóeszközökön tesztelnek hatásfokot – és ez a nézőnek is fáj. Szó szerint gyomorszájon vág.

Pedig a film közben egyértelműen bizonyítja, hogy Quaid simán elvisz egy akciófilmet a hátán, Midthunder romkom főszereplőként is kiváló, és Berk-Olsen rendezőpáros is bőven kinőtte már a horror műfaját. Legközelebb viszont adjanak a nézőnek valami pozitívabb lezárást, mert a Novokain a végére tényleg érzéketlenné tesz – kár, mert az elején igazi szúrásként hatolt belénk.

-Herpai Gergely „BadSector”-