TESZT – A körökre osztott JRPG-k és a pörgős akciójátékok kedvelőjeként a Clair Obscur: Expedition 33 már az első pillanatban megfogott. Egy játék, amely ötvözi a taktikus, körökre osztott harcot az azonnali reakciókat igénylő akcióval, és közben még látványos is? Naná, hogy nem hagyhattam ki! Most, hogy végigjátszottam, őszintén örülök, hogy részese lehettem ennek az élménynek. A mindössze húszfős francia Sandfall stúdió olyan epikus kalandot tett le az asztalra, amely simán odafér a műfaj legismertebb címei mellé – sőt, néhol még túl is tesz rajtuk. A videojátékos világnak égető szüksége van az ilyen típusú RPG-kre.

Számomra a Clair Obscur: Expedition 33 lett az év első igazi hidegzuhanya – jó értelemben. Egy olyan játékra számítottam, amit egy kis fejlesztőcsapat szeretettel és odafigyeléssel rakott össze, de közben megvan benne a nagy címekre jellemző ambíció is. És valóban, ezt hozza – de annál sokkal többet is. Amire nem számítottam, az az, hogy ennyi egyéniséget és finom érzékenységet kapok. Ez egy JRPG – vagy inkább mondjuk úgy: FRPG, hiszen a Sandfall francia fejlesztőgárda, és ezt az első perc után érezni is. Szinte minden elem a helyén van, és ami még fontosabb: bátran nyúl olyan témákhoz és koncepciókhoz, amiket ritkán látunk a műfajban – vagy úgy általában videojátékokban.

A pusztulás szélén, egy baljós visszaszámlálás árnyékában

Ha netán lemaradtál volna róla: a Expedition 33 egy darabjaira hullott világban játszódik, ahol a Lumiere nevű város egy különös katasztrófa miatt elszakadt a kontinens többi részétől. A kikötőből kémlelve egy hatalmas, idegen monolit magasodik, rajta egy szám, amely évről évre visszaszámol – 100-tól egészen a nulláig. És minden évben eltűnnek azok, akiknek az életkora megegyezik az aktuális számmal. A játék nyitánya nemcsak az alaptörténet miatt különleges, hanem mert a Sandfall mesterien kerüli a túlragozást: titokzatos marad, és folyamatosan ébren tartja a játékos kíváncsiságát. Mi történik itt? Ki vagy mi okozza mindezt? Mi lett a korábbi expedíciók sorsa?

A kérdések nem díszletként szolgálnak: ez egy olyan sztori, ami kifejezetten a rejtélyekre épít. Olyan karaktereket kapunk, akik nemcsak kidolgozottak, de mély érzelmi világuk is van – és ezeket nem rejtik véka alá. A történet pedig tele van meglepetésekkel és csavarokkal: némelyik őszintén meglep, másik egészen őrült, sőt akad köztük olyan is, amely egy kicsit erőltetettnek hat, mivel a játék szinte görcsösen próbál mindent visszatartani a fináléra. De ettől még izgalmas marad.

És akkor még nem beszéltünk a világról, amit a játék épít. A Expedition 33 egy egészen különleges, sajátos fantasy-univerzumot tár elénk. A dizájn egyedi, a szabályrendszer szokatlan – viszont (és ez személyes megjegyzés) nem ez lett a legemlékezetesebb JRPG-világ számomra. Apokaliptikus hangulatából fakadóan sokkal inkább egy hatalmas, nyomasztó labirintusra hasonlít, mint egy élő, lüktető univerzumra. Hiányoznak belőle a pezsgő városok és a karakterek, akik a társadalomról vagy a kultúráról mesélnének. A legközelebbi ilyen élményt a gestral nevű lények adják, amik afféle francia moogle-ként funkcionálnak – aranyosak, de magányosak és elég zárkózottak.

Ez a legdinamikusabb körökre osztott harcrendszer, amit valaha láttam

Persze ez még csak a világ – most jön az igazi csemege: a harcrendszer. Őszintén szólva le voltam nyűgözve attól, amit a Sandfall itt összerakott. A klasszikus körökre osztott alapokat úgy turbózták fel egy aktívabb rendszerrel, hogy egy pillanatig sem unatkozik az ember. Minden támadás és képesség egy kis quick-time eventtel egészül ki, amivel erősíthetjük a sebzést vagy extra effekteket aktiválhatunk. De a legnagyobb varázslat a védekezésben rejlik. Minden egyes ellenséges támadás során lehetőségünk van kitérni vagy blokkolni – és ez teljes egészében a reflexeinken múlik.

A kitérés könnyebb, de ha tökéletes blokkolást hajtunk végre, akkor azonnal ellentámadhatunk – és ez hatalmasat sebez. Egy klasszikus „kockáztass és nyerj” típusú rendszer, ami teljesen beszippantott. Órákig képes voltam csak emiatt játszani, próbálva kiismerni az ellenfelek mozgását. Egyre aljasabb trükkökkel próbálnak meglepni, és szinte lehetetlen hibátlanul végigcsinálni egy harcot.

A taktikai mélység viszont nem veszett el ebben a dinamikában. A kezelőfelület a Persona-t idézi, a működés viszont inkább a Hearthstone világához áll közelebb: összesen kilenc akcióponttal gazdálkodhatunk. A legerősebb képességek sokba kerülnek, viszont brutálisak – ezért mindig mérlegelni kell, mikor érdemes elsütni őket. Minden karakter teljesen egyedi rendszerrel dolgozik: Gustave minden ütésnél tölt egy energiacsíkot, ami ha betelik, elszabadít egy pusztító támadást. Sciel világos és sötét kártyákat kombinál, amelyek együtt igazi armageddont zúdítanak az ellenfélre. Ezeket felfedezni és megtanulni igazi élmény.

Ami viszont időnként visszafogta az élményt, az a Pict-rendszer. Ezek olyan passzív bónuszok, amiket külön pontokkal lehet aktiválni – és bár rendkívül hasznosak, a kezelésük folyamatos menüzést igényel. Ez néha megtöri az egyébként jól felépített tempót. Végül már csak a fontosabb pillanatokban nyúltam hozzájuk, mert a játék – ha ügyesen játszol, és jól időzíted a védekezéseket – normál nehézségi szinten egyáltalán nem büntet túlzottan. Mégis, minden harc olyan érzést kelt, mintha az életed múlna rajta – és sokszor jön el az a klasszikus „minden veszni látszik, de mégis győzöl” pillanat, amit annyira imádunk.

Több ez, mint látvány – ez művészet

Ami még különlegesebbé teszi a Expedition 33-at, az a vizuális világa. Nemcsak technikailag meggyőző – az Unreal Engine 5 hajtja, ami nálam gyakorlatilag hibamentesen futott –, hanem művészi szempontból is kiemelkedő. Az, amit a képernyőn látunk, jóval túlmutat a puszta grafikán. A játék szakít az open world-formulával, és visszatér a klasszikus JRPG-szerkezethez: van egy gyönyörű világmap, azon belül pedig lineárisan felépített, de titkokat rejtő pályarészek. Ahogy haladunk előre, ezek egyre összetettebbé válnak. Minden régióban találunk opcionális, kifejezetten kemény ellenfeleket, de emellett minijátékok és titkos zugok is akadnak szép számmal. Aki ahhoz szokott, hogy egy napló mindent megjegyez és bejelöl, az most meglepődhet: ez a játék visszarepít a klasszikusok korába. Itt mindent magadnak kell megtalálnod – nincs segítség, nincs térképes pipálgatás, csak felfedezés, mint régen a nagy JRPG-kben.

Ahogy említettem, nem a technikai oldal az, ami igazán lenyűgöző, hanem a művészi koncepció. Ez egy szívből jövő, érzékeny alkotás, és ez főleg a karakteranimációkban érhető tetten – a fejlesztők rengeteg energiát öltek a mozgásrögzítésbe és arcjátékba, és ez látszik is. A széthullott világ, amelyet bejárunk, egy álomszerű, szürreális Párizs és Belle Époque Franciaország víziója, tele fantasztikus elemekkel… és megdöbbentően sok rózsaszirommal.

Ahol még kiemelkedőt nyújt a játék, az a zene. A legjobb, ahogy le tudnám írni: van benne egy különleges energia. Nemcsak inspirált és ötletes, hanem annyira fülbemászó, hogy akkor is veled marad, amikor már nem is játszol. Változatos: a neoklasszikus, melankolikus dallamoktól – amelyek hangulata a Nier-re emlékeztet – a gitáralapú, francia szövegű számokig, amelyek a legkeményebb csaták közepén lepnek meg. Nincs kétségem afelől, hogy ez az év egyik legerősebb zenei anyaga, és nálam biztosan a kedvencek között lesz.

Ha már említettem a Nier-t, érdemes még egy hasonlóságot kiemelni: a játék érzékenysége. Van benne valami Yoko Taro-s: egyfajta melankolikus, de mégis nagyon emberi történet, amely megérinti az egyik játékost, míg mások talán nem tudnak vele mit kezdeni. Egy biztos: a Expedition 33 utolsó harmadáról még sokat fognak beszélni. Teljesen más, mint az addigi részek – egy igazi érzelmi hullámvasút, tele eszement fordulatokkal. Ahogy korábban is említettem: az odavezető út nem mindig tökéletes, néha kissé mesterkélt, például amikor a karakterek túlságosan hallgatagok, csak azért, hogy a végén egyszerre zúduljon ránk minden válasz. És ha valaki emiatt nem tud kapcsolódni hozzá, simán kieshet az élményből. De ha sikerül ráhangolódni, akkor nagyon mélyen megérint. Én azok táborába tartozom, akiket beszippantott.

Ez a játék nem hagy hidegen – és nem is kér bocsánatot

És tudod mit? A Expedition 33 története megéri. Minden őrült csavar ellenére a középpontban mindig a karakterek állnak. Néha nem jut elég idő mindegyikük kibontására, mert a rengeteg meglepetés miatt sok minden rejtve marad – de sosem feledkezik meg róluk. És pont ezáltal tudják összekötni őket azokkal a témákkal, amiket a játék érint: veszteség, áldozathozatal, sőt a művészetbe való menekülés is előkerül. Ez a játék nem hagyhat közömbösen. Túl emberi ahhoz. És még az is jelent valamit, hogy miért hívják Clair Obscur-nak. Nemcsak a festészeti technikára utal, hanem a történet morális és érzelmi kontrasztjára – amit csak akkor értesz meg, ha végigjátszod.

Fogalmazzunk világosan: ha JRPG-rajongó vagy, már a harcrendszerrel meg fog venni. És ha ez még nem lenne elég, a Expedition 33 pofátlanul kedvező áron rajtol – 45-50 euró körül, vagyis gyakorlatilag féláron, a mai tripla A-s árakhoz képest. Ráadásul nem is húzza feleslegesen az időd: 30 óra alatt végigvihető, de ha tényleg mindent fel akarsz fedezni, jóval többet is eltölthetsz benne. A Sandfall nem akart kibúvót hagyni: akár hardcore JRPG-fan vagy, akár csak kicsit is érdekelnek a körökre osztott kalandok vagy a fantáziavilágok, érdemes belevágnod. Mert ez azon kevés játékok egyike, amit minden évben remélünk – ahol az alkotók kézjegye egyértelműen ott van minden képkockán. A játék, amit akkor emlegetünk, amikor arról panaszkodunk, hogy mennyire sablonos és ötlettelen lett a középszer. Lehet, hogy nem mindenkinek jön be – de pontosan ez a bátor játékok sajátja.

Ez nem csak egy RPG – ez egy francia művészeti forradalom

Amikor először hallottam a Clair Obscur: Expedition 33-ról, egy jól sikerült JRPG-re számítottam (vagy inkább „FRPG”-re, mert hát francia címről beszélünk) . Amit kaptam, az ennél sokkal több volt: egy olyan játék, amely személyiséggel és érzékenységgel bír, amit ritkán látni. A történet és a harcrendszer is bátran újít, miközben mindent misztikum leng körül. A Sandfall Interactive nem ad könnyű válaszokat, helyette folyamatosan kérdéseket vet fel, amelyek fenntartják az érdeklődést. A világ, amit létrehoztak, talán kissé különös, apokaliptikus és magányos hangulatú, szinte inkább egy hatalmas dungeon, mint egy élő univerzum. Azonban a harcrendszer meglepett: a klasszikus körökre osztott taktikát ötvözi a közvetlen akcióval, gyors reakciókat igénylő eseményekkel, valamint védekezés során parry és dodge mechanikákkal. Minden karakter egyedi mechanikával rendelkezik, és ezek felfedezése valódi élvezet. A játék vizuálisan is lenyűgöző, gondosan kidolgozott művészeti stílussal és olyan zenével, ami történelmet ír. De ami igazán földrengésszerű hatást kelt, az a történet: melankolikus és emberi, tele fordulatokkal és emlékezetes karakterekkel… ugyanakkor megosztó is. Lehet, hogy nem mindenki kapcsolódik hozzá, de ha igen, akkor egyedülálló élményben lesz része. Ha szereted a JRPG-ket és valami különlegesre vágysz, ez a játék neked való.

-Herpai Gergely „BadSector”-

Fejlesztő: Sandfall Interactive
Kiadó: Kepler Interactive
Műfaj: Körökre osztott szerepjáték
Megjelenés: 2025. április 24.

MESTERI