VÉLEMÉNY – A Microsoft előfizetéses szolgáltatása látványos felfutást mutat, de ideje lenne odafigyelni arra is, mikor és hogyan jelennek meg a játékai. Az Oblivion és az Expedition 33 esete különösen szerencsétlen példa erre.

Közeledik a nyolcadik évfordulója az Xbox Game Passnek, talán a legismertebb videojátékos előfizetési szolgáltatásnak, amelynek kínálata minden vitától függetlenül az egyik legerősebb a piacon. Ami kezdetben egy óvatos próbálkozásnak indult arra, hogy alternatív bevételi forrást teremtsenek a katalógus kiaknázásával, mára az Xbox egész stratégiájának középpontjává vált, ahol minden erőfeszítés arra irányul, hogy növeljék az előfizetők számát. Ennek érdekében példátlan stúdióvásárlási hullámot indítottak, amely a ZeniMax Media – a Bethesda Game Studios anyavállalata – felvásárlásával érte el az első csúcspontját. A történet végét már ismerjük. A bővülő portfólióval megerősödve az Xbox vezetői elhatározták, hogy megszerzik az Activision Blizzardot is – a falat azonban akkora volt, hogy végül soha nem látott pálfordulást produkáltak az iparágban: saját játékaikat kezdték el megjelentetni a legnagyobb rivális ökoszisztémájában is.

Döntésképtelenség

A Microsoft ritkán tesz közzé konkrét konzoleladási vagy előfizetési adatokat, de sejthető, hogy az Xbox Game Pass nem lett akkora áttörés, mint amire számítottak. A most zajló átalakulás, amely során egyre inkább külső fejlesztők kiadójává válnak, részben éppen ennek a csalódásnak az enyhítését szolgálhatja. Sokáig tartotta magát a narratíva, hogy a szolgáltatás kínálata erős, de hiányoznak belőle az igazán nagy megjelenések, amelyek egész évben képesek megtartani az előfizetőket. Most azonban végre elmondhatjuk: ez már a múlté.

A jövőt persze nem látjuk, de a 2025-ös év eddig egészen elképesztően alakul a Game Pass számára: folyamatosan záporoznak a jobbnál jobb címek, amelyek már a legelkötelezettebb játékosokat is próbára teszik: Ninja Gaiden 2 Black, Avowed, Atomfall, South of Midnight, Blue Prince, Commandos Origins, Clair Obscur: Expedition 33, és végül a meglepetésként elrajtolt Oblivion Remastered. Én magam a legtöbbet kipróbáltam közülük, de még nekem sem volt időm minddel játszani. Távol állok az átlagos felhasználótól, de ez akkor sem jó előjel senkinek.

Fennáll a veszélye, hogy a Game Pass a saját közönségét fojtja meg? A streamingplatformok felhasználói körében régóta kutatott probléma az ún. döntésképtelenség. Egy péntek este az előfizető bejelentkezik, és több ezer órányi tartalom fogadja. Miből válasszon? Elkezd böngészni, keres valamit, ami megragadja a figyelmét – de ha semmi nem emelkedik ki igazán, képtelen elköteleződni. Elindít egy filmet, de tíz perc múlva már elveszíti az érdeklődését, sorozatra vált, de ott sem tud koncentrálni. Előkerül a telefon, elkalandozik a figyelem, rápillant a szezonok és epizódok számára, és már bánja is. Visszatér a főmenübe, unottan görget tovább, és felmerül benne: megéri ezért fizetni? Hasonló dolog kezd kialakulni a Game Passnél is. A kínálat már annyira túlcsordul, hogy egyre nehezebb dönteni, és pláne elköteleződni egyetlen játék mellett – különösen, ha nem 2, hanem inkább 30 óráról van szó.

A Game Pass katalógusának összeállítása elképesztően komplex feladat, és mély tisztelettel vagyok azok iránt, akik ezen dolgoznak. Ők képesek hónapokkal vagy akár évekkel korábban kiszúrni a minőségi címeket, és megszerezni olyan gyöngyszemeket, mint a Blue Prince vagy maga a Clair Obscur: Expedition 33. De itt nem csak a minőség számít – a változatosság is. A Game Pass tömegeknek szóló szolgáltatás, amelynek le kell fednie minden műfajt, és mindenféle játékos számára kínálnia kell valamit. Számtalan egyensúlyt kell figyelembe venniük, és minden igyekezetük ellenére is becsúszhatnak hibák, mert nem mindig az Xbox belsős szakemberei kezében van minden szál. Váratlan csúszások, korlátozott marketingjogok, ideiglenes exkluzivitások: bármi történhet. A legfurcsább mégis az, amikor elvileg minden adott – mégis hiba csúszik a gépezetbe.

Amikor a saját házadból jön a konkurencia

A Clair Obscur: Expedition 33 megjelenési dátuma hónapok óta ismert volt, és bár az Xbox nem volt a kiadó, rendkívül ambiciózus megállapodást kötöttek a Kepler Interactive-val. A játék a 2024-es Xbox Game Showcase eseményén mutatkozott be, számos egyéb kezdeményezéssel együtt, amelyek célja az volt, hogy láthatóvá tegyék ezt a figyelemre érdemes címet. Nemcsak azért, mert egy első játékukon dolgozó, ismeretlen stúdióról volt szó, hanem mert új IP-ről, kis létszámú csapatról és egy olyan műfajról beszélünk – körökre osztott RPG –, amelyet manapság nem egyszerű eladni.

Az Xboxnál pontosan tudták, mit tartanak a kezükben (még ha Phil Spencer korábban azt is mondta, hogy őket mindig meglepi, ha valami nem jól sül el – valójában mindig képben vannak): egy rendkívüli minőségű játékról van szó, amely már az első pillanattól hatalmas várakozást generált, köszönhetően merész megközelítésének és lenyűgöző audiovizuális világának. Megvolt benne a lehetőség, hogy világszinten befusson, és olyan szintre repítse alkotóit, amit ismeretlen, újonc stúdió még nem ért el (vagy legalábbis én nem emlékszem rá).

A kérdés tehát az: mi a fenéért kellett ezt szabotálni egy Oblivion meglepetésmegjelenéssel? Miért kell szembeállítani egy friss, kiváló RPG-t egy 20 éves klasszikus felújításával? Tudom, lesznek, akik majd mindkettővel játszanak, és szerintük ez így rendben van – hiszen mindkettő Game Pass-en van, és meglesz a maga ideje a reflektorfényben. De nem szabad elfelejteni, hogy ez egy olyan iparág, ahol a FOMO (a kimaradástól való félelem) nagyon is valódi hajtóerő. Az olyan játékok, mint az Elden Ring vagy a Baldur’s Gate 3, azért váltak jelenséggé, mert sikerült megragadniuk a pillanat szellemét – a közösségi média, a streamek, a YouTube-elemzések, a zenés feldolgozások, díjak és versenyek révén. Ez azonban sokkal nehezebb, ha a figyelem kettészakad a játékosközösségben.

Titanfall 2 és az önsorsrontás iskolapéldája

A Titanfall 2 esete – az utóbbi évtized egyik legjobb FPS-e – tankönyvi példa. A lehető legrosszabb pillanatban jelent meg, és bár egy briliáns, azóta is ünnepelt játék, végül teljesen elsikkadt a Call of Duty és a Battlefield aktuális részei mellett, amelyek csupán napokkal előtte és utána kerültek piacra. A zavarba ejtő az, hogy a kiadó, az Electronic Arts, birtokolta az egyik rivális címet is, és könnyedén találhatott volna jobb dátumot, hogy a Respawn játéka megkaphassa a megérdemelt reflektorfényt. Itt is ez történt volna? Nem hinném.

A Bethesda valóban a Microsoft tulajdonában van, de továbbra is jelentős működési önállósággal bír: saját értékesítési, kommunikációs és disztribúciós csatornákkal rendelkezik. Ráadásul a stúdió még mindig neheztel amiatt, hogy a Starfield nem jelenhetett meg PlayStation 5-re – egy olyan korlátozás, amit a Microsoft később már nem is alkalmazott az Activision játékaival. Könnyen lehet, hogy a Bethesda egyszerűen nem törődött az Sandfall-lal való ütközéssel, és senki nem akart az Xboxnál hierarchikus alapon közbeavatkozni – különösen nem egy kisebb volumenű cím esetén (legalábbis költségvetés szempontjából).

A Steam egyidejű játékosszámai (amelyek jó, de nem teljes képet nyújtanak) biztatóak: az Oblivion Remastered valóban jelenséggé vált, de a Clair Obscur: Expedition 33 sem tűnt el a térképről – az arány 1:3 az Oblivion javára. Ez teljesen tisztességes eredmény, és konzolon – ahol az ilyen JRPG típusú címek jól szoktak menni – még jobb lehet a helyzet. Merem állítani, hogy az Sandfall-nak nincs mitől félnie. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy sokkal jobban teljesíthetett volna, ha nem osztoznia kellett volna a figyelmen. Vajon a Kepler vagy a Sandfall tudta, mi várható? Előrébb hozták volna a megjelenést egy héttel, mint a Kingdom Come Deliverance 2 februárban? Kapott egyáltalán lehetőséget az Xbox részéről?

Nem minden „Barbenheimer” sül el jól

A Game Pass most egy olyan szerencsés periódusba ért, amely egy pozitív spirált indíthat be – végre valami igazán értékes van a Microsoft kezében, amivel talán elindulhat egy ördögi kör helyett egy gyümölcsöző időszak. Azonban vigyázniuk kell, nehogy a saját sikerükbe fulladjanak, vagy azt a látszatot keltsék, hogy a tőlük független partnerek játékai nem kapnak megkülönböztetett figyelmet. Az Sandfall stílusosan próbálta kezelni a helyzetet, és párhuzamot vont a 2023-as filmes szenzációval: Barbenheimer.

A gond ezzel csak az, hogy itt két dolog is sántít. Egyrészt a két játék túl hasonló stílusban mozog. Másrészt – és ez a lényeg – mindkettő hatalmas, százórás cím, ha valaki tényleg el akar mélyedni bennük, nem csak felszínesen kipróbálni. Ez nem ugyanaz, mint két öthónapos filmre jegyet venni. A Microsoftnak épp az ilyen helyzeteket kellene elkerülnie: nem döntésképtelenséget generálni, hanem fókuszt adni az új megjelenéseknek, amelyek a szolgáltatás fő kirakatát jelentik. És rendezni azokat a belső ellentéteket, amelyek egy ilyen koordinálatlan szituációhoz vezettek – mert ez bizony könnyedén elkerülhető lett volna egy kis előrelátással és lojalitással a partnerek iránt.

-Herpai Gergely „BadSector”-