FILMKRITIKA – A Hatáskörön kívül című Netflix filmben az amerikaiak áruló szövetségesekként, korrupt drogcsempészekként és könyörtelen bürokratákként jelennek meg – gyerekeket és belarusz menekülteket rabolnak el, bizalmas információkat árulnak közös ellenségeknek, és mindent megtesznek, hogy elhallgattassák a német nőt, akit csapdába csaltak. Mindezt amerikai egyenruhában, az amerikai lobogóra felesküdve, annak érdekeit szolgálva.

Bevallom, ritkán lelkesedem az akciófilmekért. Többségüknél a szereplők motivációja klisés, a konfliktus mesterséges, és egy idő után tényleg nehéz érdeklődést mutatni a szokásos bunyóorgia iránt. Viszont ha az akciót egy olyan indíték vezérli, amely valóban megmozgatja a néző lelkét – legyen az a dobszó ritmusával együtt pulzáló drámai feszültség vagy egy érthető, emberi cél –, akkor abból valódi moziélmény lehet. A női főszereplővel készült akciófilmek sajnos gyakran csak kétféle motivációval operálnak: családi kötelességtudattal vagy egy szexuális trauma miatti bosszúval. A Hatáskörön kívül az elsőből építkezik: Sara, a Bundeswehr egykori katonája egyetlen célért küzd – visszaszerezni kisfiát. A helyszín: az amerikai konzulátus Frankfurtban. A nő poszttraumás stresszel küzd, és hamarosan rájön, hogy egyedül van, mindenki más pedig ellene dolgozik.

Akció téren rendben van

Ha csak az akciójeleneteket nézzük, a film nem vall szégyent. Az izmos női főhősre vágyó nézőknek bőven lesz mit nézniük – legyen szó zuhanyzós közelharcról vagy ablakon át való menekülésről. Ezek a jelenetek lendületesek, élvezetesek, jól koreografáltak. A baj ott kezdődik, amikor az ember a többit is nézni kezdi. A Hatáskörön kívül szinte teljes egészében egyetlen épület falai között játszódik – és ez a koncepció csak akkor működne igazán, ha a környezet is kapna valós súlyt. De itt a konzulátus inkább egy túlbonyolított, zárt pályás FPS-pályára emlékeztet: zárt ajtók, labirintusszerű folyosók, és egyre kevésbé világos, ki miért van ott. Nem tudtam, hogy az amerikai külképviseleteken menekülteket rejtegetnek és drogügyletek zajlanak, de úgy látszik, Hollywood szerint igen.

A feszültséget sokszor pusztán a zene próbálja megteremteni, ahelyett, hogy a helyzetek természetes módon építenék azt. A film koncepciója nem túl erős – tipikus példája annak, amit ma „Netflix-akcióthrillernek” nevezünk: látványos külső, üres belső. A történetnek nincs valódi mélysége, így az akció sem kap valódi súlyt. Néha nem baj, ha egy film vállaltan „agykikapcsolós”, de itt ez sincs kimondva – mintha valami középutat keresne, ami egyszerre próbál komoly is lenni és könnyed is. Ez pedig végül egyik oldalon sem működik igazán.

Hiteles főhős, alulhasznált mellékszereplők

Jeanne Goursaud tökéletes választás Sara szerepére. Egyszerre fizikai és érzelmi értelemben is erős: amikor először látjuk izzadtan, feszült testtel a nyitójelenetben, rögtön tudjuk, hogy ez a nő nem játszik. Mozgása természetes, minden mozdulata hiteles, az akciók során is meggyőző. Dougray Scott korrekt Erik szerepében – talán egy kicsit túl „klisés” a megjelenése, bajusszal és karót nyelt stílussal, de működik, amit csinál. Kettejük kapcsolata, különösen a szülőség kérdésén keresztül, jó irány – kár, hogy ezt nem bontják ki jobban, mielőtt a film eldurvul. Erik karaktere érdekes lehetne, ha kapna némi játékidőt, de végül Sara marad a középpontban – és ez rendben is van, csak így a többi karakter elvész a háttérben.

Lera Abova Irinája is sajnos alig kap teret. Pedig megvan benne a potenciál: jó az alap, jól működik, amikor jelen van, de egyszerűen nincs mit játszania. Jobb lett volna, ha a film második felében Sara és Irina együtt próbálnak kijutni a csapdából – ez dinamizmust adott volna a történetnek. A film egyébként német, de hangulatában majdnem kétnyelvű: az angol dialógusok és a helyszín miatt néha amerikai íze van. Ha valaki szinkronnal nézi, ebből a kettősségből semmit nem fog érezni – helyette kap egy középszerű akciómozit a saját nyelvén, mintha egy Marvel-filmet nézne magyarul. Ami nem tragédia, csak éppen elvész az a pici egyediség, amit ez a film adhatna.

És őszintén? A Hatáskörön kívül nem rossz. De nem is jó. A legnagyobb baja, hogy lusta. Minden lehetősége megvolt, hogy egy feszült, zárt térben játszódó thriller legyen – de nem él vele. Minden, amit látunk, ismerős. Típuskarakterek, szokásos drámai ív, a „végül megússzuk” sablon. Nem, nem izgultam, miközben Sara és Irina titkos adatok után kutattak. Tudtam, hogy megússzák. A kérdés csak az, hogy a film hogyan próbálja elhitetni velem, hogy mégsem – és ebben vall kudarcot.

Korrekt iparosmunka, ami felejthető marad

Nem állítom, hogy ez lenne minden idők legrosszabb filmje. Valójában teljesen korrekt darab – csak épp kissé unalmas. A tempó rendben van, de mivel nem történik túl sok minden, feszesebb vágás sokat segíthetett volna. Nem kiszámítható a szó klasszikus értelmében, de a kliséhalmozás miatt mégis mindent előre sejteni lehet. Olyan, mint egy szalagról legördülő termék: nincs vele baj, csak semmi nincs benne, ami miatt emlékeznél rá.

Ha nem zavar pár történeti bukfenc, és csak egy lendületes, zárt térben játszódó akciófilmre vágysz, akkor a Hatáskörön kívül simán le fog csúszni. De ha valami újat keresel – fordulatokat, kiszámíthatatlanságot, valódi karakterdrámát –, ez a film nem fogja elhozni. A végén van egy jelenet, ami konkrétan ostobaság, és bár nem rontja teljesen el az összképet, azért elég csúnyán kizökkentett.

– Herpai Gergely „BadSector” –