SORIOZATKRITIKA – A Netflix új sorozata nemcsak egy klasszikus képregény feldolgozása, hanem egy fojtogató, posztapokaliptikus rémálom is, amelyben a hó nem játék – hanem halálos fenyegetés, ami ellen nincs menekvés.

A posztapokaliptikus történetek egyre komolyabb szeletet hasítanak ki a kortárs popkultúra tortájából. Bár még nem értünk el a telítettségi küszöbig, az olyan tévés sikerszériák, mint a The Last of Us, a Siló, a Fallout vagy egyéb hasonló címek világosan mutatják: a sci-fi sötétebb, nyomasztóbb ága jelenleg virágkorát éli. És nemcsak a stúdiók és streamingszolgáltatók karolják fel szívesen ezeket a sztorikat – a közönség is vevő rájuk, a kritikusok pedig kifejezetten dicsérik őket.

Ráadásul nem ritka, hogy ezek az alkotások más médiumból kerülnek képernyőre – legyen az regény vagy videójáték. Ide illeszkedik a Netflix legújabb sci-fi thrillere, az Az eternauta (El Eternauta), Bruno Stagnaro rendezésében, Ariel Staltari társírásával. A széria az 1957-es megjelenése óta kultstátuszba emelkedett képregényt dolgozza fel, amely Héctor G. Oesterheld író és Francisco Solano López rajzoló nevéhez fűződik. Akkor is működik, ha valaki életében nem hallott az eredetiről: az Az eternauta baljós, apokaliptikus rémmeséje úgy ránt magával, hogy még ha néha kissé döcögősen halad is, mindig tudja, mikor kell odavágnia egy ütőset, nehogy elveszítsen minket nézőként.

Miről szól az Az eternauta?

A történet egy látszólag átlagos nyári estén kezdődik Buenos Airesben. Egy régi baráti társaság – köztük Juan Salvo (Ricardo Darín) – összeül kártyázni és iszogatni. Eközben néhány fiatal lány egy vitorláson készül eltölteni az estét, mások meg a szokásos hétköznapi teendőikkel foglalatoskodnak. Minden idillinek tűnik… egészen addig, míg az áram váratlanul ki nem alszik az egész városban. Ekkor különös hóesés kezdődik – elsőre csak furcsának tűnik, ám gyorsan kiderül a dermesztő valóság: a hópelyhek halálosak. Bármilyen bőrrel való kontaktus azonnali halált okoz.

A házaikba zárva rekedt túlélők – köztük Juan Salvo is – teljes kommunikációs és technológiai elszigeteltségbe kerülnek. Telefon, autó, minden megáll. A túlélés érdekében nemcsak szeretteiket kell felkutatniuk, de új szövetségeket is kell kötniük – miközben fokozatosan rájönnek: a hó csak az első réteg a borzalmak tortáján. Talán épp azok jelentik a legnagyobb veszélyt, akikhez a legközelebb állnak. A házilag barkácsolt védőruhák, a kétségbeesett próbálkozások, hogy valaki kilépjen a gyilkos hóesésbe – mind egyre világosabbá teszik, mennyire kilátástalan és reménytelen a helyzetük.

Fagyhalál fehérben – a Netflix legújabb rémálma

Az Az eternauta első ránézésre egészen hétköznapinak tűnik – és ez szándékos. Míg az eredeti képregény az ötvenes évek világában játszódott, a Netflix változata a jelenkori Buenos Airesbe helyezi át a cselekményt. Ez a frissítés nemcsak vizuálisan teszi ismerőssé a környezetet, de az alapvető témák – az elszigeteltség, az idegenek inváziója, a rettegés az ismeretlentől – még ütősebben hatnak. A nézőt elringatja a modern világ hamis biztonságérzete, hogy aztán a mérgező hó formájában rémálommá torzuljon minden, ami addig ismerős volt. Ki ne hozott volna már el régi barátokat a reptérről – mit sem sejtve arról, hogy valójában egy másik, kegyetlen világba érkeznek vissza?

Amint elindul a halálos havazás, a sorozat belead apait-anyait a látványba. A képi világért Gastón Girod operatőr, valamint Pablo Accame és Ignacio Pol vizuáliseffekt-guruk felelnek. A fehérbe fúlt város itt nem a békét, hanem a pusztulást jelképezi. Egyetlen hópehely a kabáton vagy a cipőn is elég ahhoz, hogy a néző szívverése is megugorjon. A hó alatt heverő hullák látványa, ahogy lassan betakarja őket a fehér lepel, miközben a túlélők zihálását halljuk a maszk mögül – ez egyszerre lenyűgöző és rémisztő. Egykor nyüzsgő metropolisz válik halálos csapdává, ahol a külvilág maga a biztos halál.

Ember embernek farkasa – és nem csak a hó miatt

Habár akad benne némi akció, az Az eternauta nem az a klasszikus, tempóra és robbanásokra építő apokaliptikus széria. Ez egy karaktervezérelt történet, amely a túlélők közötti kapcsolatokra és morális döntésekre koncentrál – ráadásul olyan komótos tempóban, hogy még a műfaj veteránjainak is türelemre lesz szükségük, ha nem ismerik a képregényt. Ám épp amikor azt hinnénk, hogy a sztori már-már elpilled, mindig érkezik egy csavar, ami új irányba löki a cselekményt, és egy újabb részre húz be. Juan Salvóra és társaira egyre összetettebb veszélyek leselkednek – és a hó csak a felszín. Az emberi bizalom törékenysége, a túlélésért folytatott kíméletlen harc mind ott lappang a háttérben.

Habár a Netflix mind a hat epizódot elérhetővé tette a kritikusok számára, szigorúan megkérték őket, hogy ne spoilerezzenek – és most már értjük, miért. Egy ilyen grandiózus történet csak epizodikus formában képes igazán hatni, akárcsak az eredeti képregény, amely szintén folytatásokban jelent meg. Az Az eternauta világába a lehető legkevesebb előzetes infóval érdemes fejest ugrani. Ricardo Darín lehengerlő alakítást nyújt Juan Salvóként – egyszerre sugároz erőt és törékenységet. A képi világ, az atmoszféra, és a történet apró, de ütős csavarjai mind azt mutatják: ez az adaptáció méltó az eredetihez – sőt, talán még túl is szárnyalja azt.

– „Herpai Gergely BadSector” –