FILMKRITIKA – Lorcan Finnegan negyedik nagyjátékfilmje egy férfi történetét meséli el, akinek szörfös álmait nemcsak ellenséges helyiek, hanem még félelmetesebb vadállatok is romba döntik. Az A szörfös egy szürreális pszichothriller, amely egyszerre idézi meg az ausztrál újhullám emblematikus alkotásait és Nicolas Cage színészi zsenijének őrült pillanatait. A film kíméletlenül bontja le főhőse elméjét és egóját, miközben egyszerre nyugtalanít, feszélyez és maradandóan szórakoztat.

Nicolas Cage-et vétek úgy leszerződtetni, hogy ne engedjük teljesen elborulni – és az A szörfös pontosan azt kínálja neki, amit imádunk tőle: szabadjára engedett őrületet egy nyugtalanító pszichothriller keretein belül. A karakter mentális és fizikai szétesését finom adagokban tálalják, Cage így most visszafogottabb, de éppen ettől üt igazán. Ez tökéletesen illik Lorcan Finnegan (Névtelenül, Vivarium) rendező és Thomas Martin forgatókönyvíró törekvéseihez, akik egyszerre hajtanak fejet és húzzák csőbe a hetvenes évek ausztrál újhullámos filmjeit, például Nicolas Roeg 1971-es Vándorrege-jét, ahol a mitikus álomvilágba csomagolt elidegenedés uralja a képkockákat.

Habár javarészt egy nyugat-ausztráliai tengerparton és annak sivár parkolójában játszódik, az A szörfös talán az egyik legklausztrofóbabb film, amit valaha a szabad ég alatt forgattak. Persze felbukkan pár belső helyszín is – egy bűzös nyilvános vécé, néhány autó beltere és egy lepukkant tengerparti viskó, ahol a címbeli névtelen hős, a szörfös (Cage) helyi „ellenlábasai” vernek tanyát. A gyakori zoomok a szörfös megremegő tekintetére, a váratlan flashbackek és flashforwardok, valamint a víz alatti kameramunkát idéző, hullámzó képek együttesen sugallják: könnyen lehet, hogy amit látunk, az valójában csak a főhős széthulló tudatának szüleménye.

Tengerparti rémálom Lexusban

Eleinte csak egy szokványos, pénzes amerikai apukának tűnik, aki csillogó ezüst Lexusszal viszi tinédzser fiát (Finn Little) szörfözni a Luna Beach-re. Ez a partszakasz nem ismeretlen számára: bár tökéletes Los Angeles-i akcentussal beszél, itt nőtt fel, sőt, a gyerekkori háza is pont innen látható – ha valaki elég messzire evez. Épp tárgyalásban áll egy ingatlanossal és saját pénzügyi tanácsadójával, hogy visszavásárolja azt az otthont, de valaki készpénzzel ráígért, így még 100 ezer ausztrál dollárt kell valahonnan előteremtenie.

Cage már ezekben a nyitójelenetekben is belop egy adag alig leplezett kétségbeesést, jelezve, hogy a szörfös nincs annyira rendben, mint amilyennek a krémszínű öltöny és a luxusautó sugallja. A film háttéranyaga szerint Finnegan és Martin részben az 1968-as Az úszó ember című klasszikusból merítettek, amely John Cheever novellájának adaptációja. Burt Lancaster egy látszólag tehetős kertvárosi férfit játszik benne, aki elhatározza, hogy a szomszédai medencéin keresztül úszva jut vissza a családjához – az egyre barátságtalanabb fogadtatások pedig fokozatosan lerántják a leplet az illúzióról.

A Bay Boys vendégszeretete

Itt is hasonlóan épül fel a történet: a lassú lelepleződés fokozatosan adagolja a valóságdarabokat, csak épp itt a fenyegetés már az első perctől kezdve ott liheg a néző nyakában. A szörfös és a fia alig teszik le a deszkát a parton, máris mogorva, fenyegetően morgó helyiekbe botlanak, akik mantraszerűen hajtogatják: „Nem itt laksz, nem itt szörfözöl.” A Bay Boys nevű tinédzserbandának tűnő, de valójában igen agresszív társaság élén áll Scally (Julian McMahon), aki bár mosolyog, fenyegetései udvarias köntösbe csomagoltak. Kedvesen, de egyértelműen közli: a part helyieknek van fenntartva, másnak itt nincs helye.

A szörföst ez azonban nem tántorítja el, hogy a tenger fölötti parkolóban időzzön, amely maga is egyfajta civilizáció nélküli, aszfaltba dermedt dzsungel. Itt találkozik Fitz-cel (Nic Cassim), akit a stáblistán egyszerűen csak „A csöves”-ként említenek. (A legtöbb figura hasonlóan név nélküli archetípusként szerepel: „A valaki”, még ha a párbeszédben van is rendes nevük.) Ahogy egyre több időt tölt itt, a szörfös szép lassan elkezdi elveszíteni mindenét – először a szörfdeszkáját, aztán a mobilját, majd az óráját is, mintha minden egyes tárggyal együtt egy szeletet is letépnének a józan eszéből.

Cage bekattan – és mi élvezzük

Mint egy megfáradt westernhős – gondoljunk csak legutóbbi szerepére a The Old Way-ben –, Cage mostanában előszeretettel alakít elszigetelt figurákat, és ezúttal is hosszú jeleneteken át egyedül viszi hátán a filmet. Teljes pompájában ragyog: lubickol a karakter mentális leépülésében, miközben küzd a Bay Boys bandájával, a tikkasztó hőséggel, az éhséggel, a kiszáradással – és nem utolsósorban a helyi flóra és fauna halálos képviselőivel. Spoilerveszély nélkül csak annyit mondunk: érdemes figyelni a patkányos jelenetre. Ez mind tökéletesen illeszkedik az ausztrál környezethez – egy olyan földrészhez, ahol a szépség kéz a kézben jár a halálos mérgekkel, és ahol minden bokor mögött újabb veszély leselkedik.

– Herpai Gergely „BadSector” –