FILMKRITIKA – A Hurry Up Tomorrow nem csupán egy zenész önreflexiója, hanem egy vizuálisan lenyűgöző thriller, amely mélyen belemerül az identitásválság és a hírnév pszichológiájába. Tesfaye és Shults közös munkája egyedi látásmódot hoz a modern filmművészetbe, miközben a valóság és az álom határai elmosódnak.

A Hurry Up Tomorrow egy zenei pszichológiai thriller, amelyet Trey Edward Shults rendezett, és amelyben Abel „The Weeknd” Tesfaye, Jenna Ortega (Wednesday) és Barry Keoghan (Saltburn) játsszák a főszerepeket. A film szorosan kapcsolódik Tesfaye azonos című albumához, amely a híresség és az önazonosság kérdéseit boncolgatja. A történet középpontjában Abel áll, egy álmatlanságtól szenvedő zenész, aki egy titokzatos nővel való találkozás után saját identitásának mélyebb rétegeit fedezi fel. A film május 16-án kerül a mozikba, és már most nagy érdeklődés övezi.

A valóság és az álom határán

A film története egy álmatlanságtól szenvedő zenész, Abel körül forog, aki egy titokzatos nővel, Animával való találkozás után saját identitásának mélyebb rétegeit fedezi fel. Shults rendezése mesterien egyensúlyoz a valóság és az álom határán, miközben a nézőt egy pszichedelikus utazásra viszi. A film vizuális stílusa emlékeztet a Silent Hill játékok nyomasztó atmoszférájára, ahol a sötét és elmosódott képek fokozzák a feszültséget. A rendező korábbi munkáihoz, mint a Felhők felett és a Éjszaka jön, hasonlóan itt is a belső démonokkal való küzdelem áll a középpontban. A történet előrehaladtával a valóság és az álom határai egyre inkább elmosódnak, és a nézőt egyre mélyebbre húzza a film pszichedelikus világa. A film közepén azonban néhány jelenet túlságosan elnyújtottnak tűnik, mintha egy hosszú videoklipet néznénk, ahol Tesfaye kissé túl sokat „nyűglődik”. Ennek ellenére a film vizuális megvalósítása lenyűgöző, és a rendezői munka kiemelkedő.

Színészi alakítások, amelyek mély nyomot hagynak

Abel Tesfaye, aki ezúttal nem The Weekndként, hanem lényegében saját árnyékaként lép színre, meglepő hitelességgel bújik bele Abel szerepébe. Az énekes-színész egy olyan karaktert formál meg, aki egzisztenciális krízisbe süllyed, és bár a játéka nem mindig technikailag kifinomult, intenzitása és érzelmi meztelensége tagadhatatlanul hatásos. Tesfaye játéka különösen akkor működik, amikor néma jelenetekben kell elmondania mindent: fásult tekintete, megremegő arcvonásai több érzelmet közvetítenek, mint bármilyen narráció. Jenna Ortega, mint Anima, a belső női oldal megtestesítője, már megjelenésével is új energiát hoz a filmbe. Játéka érzékeny és intuitív, hol hűvösen elemző, hol gyengéd és őszinte, amellyel képes a nézőt is zavarba ejteni. Ortega nem csak ellenpont, hanem tükör is: karaktere olyan mélyről rezegteti meg Abel pszichéjét, hogy a néző is kénytelen elgondolkodni a saját elfojtott érzelmein.

Barry Keoghan szerepe elsőre talán mellékesnek tűnhet, de végül az egyik legintenzívebb jelenlétté válik a vásznon. Lee, a menedzser figurája Keoghan értelmezésében jóval több, mint egy háttérember: ő a nyers, ösztönös hajtóerő, aki mindent bevet, hogy Abelt újra színpadra állítsa – akár annak mentális épsége árán is. Szenvedélyes, már-már megszállott alak, akinek minden gesztusa, minden mondatvégén elharapott szó árulkodik a benne izzó frusztrációról. Keoghan egyszerre dühös, meggyőző és könyörtelen, mintha egy modern kori démonként a hírnév szelleme szállta volna meg. Nem hideg, hanem forrófejű és elkeseredett, aki talán jobban hisz Abelben, mint ő saját magában. A színész karakterének ír akcentusa nem csupán színt visz a filmbe, hanem élettel és eredetiséggel ruházza fel a figurát, mintha egy egészen más kulturális háttérből próbálna beleavatkozni egy amerikai ikon összeomlásába. Az általa teremtett energia végig feszültséget visz a jelenetekbe, és az ő nyomása az, amely végül összeroppanással fenyegeti Abelt. Nem egyszerű antagonista, hanem a film legösszetettebb katalizátora: egyszerre mentor, ellenség és barát.

Ortega és Tesfaye közös jelenetei a film érzelmi magvát képezik – nem csupán kémiájuk működik, hanem párbeszédeik is vibrálnak a feszültségtől. Anima, Ortega alakításában, nem egyszerű női mellékszereplő: ő Abel tudatalattijának manifesztációja, az elfojtott női oldal, akit a férfi hosszú éveken át negligált a karrierje és identitásmaszkjai mögött. Ortega játékában van valami egyszerre kívülálló és intim: Anima nem hódítani akar, hanem tükröt tartani, ráébreszteni Abelt, milyen mélyre süllyedt önmaga elől való menekülésében. A Empire interjúban maga Ortega fogalmaz így: „Elhanyagolta az animáját, és fogalma sincs, mit jelent ez az életében, mert mióta ebbe a zenészi életformába kényszerítette magát, úgy érezte, valaki mássá kell válnia.” Ez a mondat tökéletesen összefoglalja közös jeleneteik súlyát: Anima folyamatos kihívás elé állítja Abelt, kérdésekkel, provokációkkal és szinte pszichológusi érzékenységgel húzza elő belőle a traumát és az elnyomott ént.

Az egyik legerősebb jelenetük, amikor Ortega karaktere a nézőtérből figyeli Tesfaye fellépését – szinte mozdulatlanul, szótlanul – miközben a férfi hangja megtörik, és csak a szenvedés marad a színpadon. Ez az egyetlen némajelenet közöttük, de annál hatásosabb, mert vizuálisan is szimbolizálja, hogyan néz szembe Anima az összeomló Abel alteregóval. Minden más interakciójuk párbeszédeken keresztül zajlik: a nyelv fegyver és terápiás eszköz egyaránt. Ortega nem próbálja túljátszani a szerepet – épp ellenkezőleg: annyira pontos és visszafogott, hogy minden mondata célba talál. Tesfaye az ő jelenlétében fokozatosan veszti el a “The Weeknd” páncélját, és válik sebezhetővé. Kapcsolatuk hol konfrontatív, hol gyógyító, de mindig mély és szimbolikus. Nem csupán szerelmi érdeklődésről van szó: Anima figurája a teljes énkép rekonstrukciójának katalizátora, akivel való találkozás nélkül Abel végleg elveszne saját hangzavaros álomvilágában.

Zene és rendezés harmóniája

Trey Edward Shults rendezése és Abel Tesfaye zenei világa egészen különös, szinte hipnotikus szimbiózisban léteznek ebben a filmben. A Hurry Up Tomorrow nem csupán audiovizuális élmény, hanem egy tudatállapot – egy lassan hömpölygő, pszichológiai látomás, ahol a zene nem pusztán aláfestés, hanem a történet érzelmi logikáját irányító motor. Daniel Lopatin (Oneohtrix Point Never) és Tesfaye közös munkája nem az a fajta zenei háttér, amit észreveszel – sokkal inkább egyfajta belső, pulzáló ritmus, ami végigkísér a főhős mentális leépülésének állomásain. Az elektronikus textúrák, a szétúszó ambient-felületek, az alig hallható torzulások és fémes ütemek mind-mind azt sugallják: itt valami már régen szétesett, és csak a zene tartja össze a darabjait.

Shults a korábbi filmjeiben – mint az Éjjel érkezik vagy a Hullámok – is bátran merített a traumák vizuális nyelvezetéből, de a Hurry Up Tomorrow esetében mintha minden eddigi stíluselemet szteroidokra tett volna. Az álomszerű montázsok, a hosszú, kitartott plánok, a túlvilági fénykezelés és a nyugtalanító szimbolika olyan atmoszférát teremt, ami időnként már a pszichedelikus horror határait súrolja. A néző sokszor nem tudja, hogy amit lát, az a valóság, egy emlék, vagy egy belső vízió – és ez a bizonytalanság válik a film egyik legerősebb rendezői eszközévé. Egyes jeleneteknél szinte érezni a Fehér éjszakák vagy az Ők nyomasztó stílusát, míg más részeknél olyan érzésünk lehet, mintha Nicolas Winding Refn rendezett volna egy depressziós Prince-féle reinkarnációs álomoperát.

A film közepe valóban megosztó lehet – ott, ahol a történet ideiglenesen elenged minden narratív kapaszkodót, és átcsúszik egy képekből, hangokból és testi jelenlétből összeálló szuggesztív sávba. Tesfaye ekkor nem színészként, hanem afféle mozgó szimbólumként jelenik meg, aki mintha önmaga belső poklában bolyongana egy audiovizuális purgatóriumban. Ezek a részek néhol valóban határátlépések egy elnyújtott zenei videó irányába – de ha a néző belemerül, akkor ezek a képsorok nem hogy feleslegesek, hanem elengedhetetlenek lesznek az élmény teljességéhez. Ezek nem könnyen befogadható jelenetek, de épp emiatt válik a film sokkal többé, mint amit elsőre várnánk tőle.

A látványtervezés és a fényképezés kifogástalan – a képek egyszerre ragyogóak és nyugtalanítóak. Az alulvilágított, néha stroboszkópszerűen villódzó belső terek, a túlvilági kékek és vörösek, a kézi kamerás álomszekvenciák mind azt erősítik, hogy ez a film egy belső utazás, ahol minden egyes vizuális döntés pszichológiai tétet hordoz. A jelenetek többsége egyfajta lebegő időtlenségben zajlik – mintha a karakterek nem is egy lineáris történetben, hanem egy tudati térben mozognának, ahol minden mozdulat, minden zaj a lélek tükre.

Elmondható tehát, hogy a Hurry Up Tomorrow rendezői és zenei szinten egyaránt egy sűrű, atmoszférikus élmény, amelyet leginkább egy sötét pszichotripként lehetne leírni. Shults és Tesfaye nem ad kapaszkodót – helyette egy érzéki labirintust építenek, amelyben a néző csak akkor tud eligazodni, ha hajlandó elengedni a hagyományos narratív sémákat. Aki hajlandó végigjárni ezt az utat, azt egy olyan filmélmény várja, amit nem lehet egyhamar elfelejteni.

Egy utazás a lélek mélyére

A Hurry Up Tomorrow egy egyedi és vizuálisan lenyűgöző film, amely mélyen belemerül az identitásválság és a hírnév pszichológiájába. Tesfaye és Shults közös munkája egyedi látásmódot hoz a modern filmművészetbe. Bár a film néhány része túlságosan elnyújtottnak tűnhet, összességében egy emlékezetes élményt nyújt a néző számára. A film pszichológiai mélysége és vizuális stílusa egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a Hurry Up Tomorrow kiemelkedjen a kortárs filmművészet palettáján. A film zárása pedig egyfajta katarzist nyújt, amely lezárja Abel utazását, és új perspektívát kínál a néző számára.

– Herpai Gergely „BadSector”–