TESZT – A DOOM: The Dark Ages tovább csiszolja a játéktörténelem egyik leghíresebb sorozatát, és vérrel áztatott, szimfonikus öldökléssé alakítja a harcot. A 2016-os lenyűgöző újraélesztés és az Eternal egekig magasztalt mesterműve után ezúttal visszarepülünk az időben. A Slayer a csúcson van – ő a létezés legfélelmetesebb teremtménye. Emberek és démonok egyaránt rettegnek a jelenlététől. Az id Software ismét új alapokra helyezte ikonikus sorozatát – és ez pokolian jó hír a játékosoknak.

A DOOM: The Dark Ages a széria történetében eddig nem látott, távoli múltba kalauzol – talán évezredekkel korábbra. A Slayer a Makyrök fogságában vergődik – de kik is ezek pontosan? A modern DOOM-játékok meglepően gazdag és szövevényes mitológiát építettek ki. A DOOM (2016) és az Eternal csak villanásokat mutattak ebből, az Eternal DLC-jében viszont már konkrétan darabokra téphettük ezeket az egykor angyalszerű lényeket.

Noha a DOOM: The Dark Ages előzmény, most kezd el igazán saját történetet mesélni. Az új démonherceg elsőre talán nem tűnik fenyegetőnek, de a hangja sötét és baljós. A Slayer oldalán harcoló Sentinelek – vagy legalábbis az örökségük – már ismerősek lehetnek az DOOM Eternal-ből. A történet mélyebb ismerete nem feltétel a játékhoz: a Slayer démonokat gyűlöl, félelmet kelt, alig szólal meg, és élvezettel aprít – ebben a sorrendben.

A TDA egy tisztességesen hosszú kampányt kínál – az első végigjátszás körülbelül 15 órát vett igénybe. Többször is visszatértem korábbi pályákra, hogy fejlesztési nyersanyagokat és titkokat gyűjtsek – normál nehézségen vágtam neki. Azóta magasabb szinteken is újrajátszottam, és a játék csak még jobbnak tűnik, ahogy fokozódik a kihívás. Több pálya is bőven egyórás, ami elsőre kicsit riasztó volt. Amikor egyszer kifagyott a játék, a checkpoint nem egészen tíz másodperccel korábbi állásra dobott vissza – ez hatalmas előrelépés az Eternal hosszú, kíméletlenül mentő struktúrájához képest.

Nem szeretném elspoilerezni, milyen helyszínekre jutsz el vagy mit csinálsz – elég annyi, hogy sokkal többről van szó, mint Sentinel építményekről és pokoli tájakról. A modern DOOM lényege a harcrendszer – és bátran állíthatjuk: soha nem volt még ennyire feszes, brutális és kielégítő.

Mint egy Abrams harckocsi

Egy korai bemutatón a DOOM (2016)-et egy teherautóhoz hasonlították – masszív, lendületes. Az DOOM Eternal már inkább vadászgépként hasított az égen. A DOOM: The Dark Ages-t pedig nemes egyszerűséggel egy Abrams harckocsihoz mérték – és telitalálat volt. A Slayer új eszköze egy pajzs, amely kezdetben védekezésre és ellentámadásra szolgál, később azonban láncfűrészt is kap, és halálos frizbiként hasíthat az ellenfelek közé.

A bal vállgombbal egyenes vonalban hajíthatod el a pajzsot. A kisebb ellenfelek testén könnyedén átvágja magát, majd akkor is visszatér hozzád, ha közben messzire sodródtál. A nagyobb dögök mellkasába fúródva sebzi és megbénítja őket. A bal ravasz védekezésre szolgál, és ha jól időzíted, a neonzöld támadásokat is visszaverheted vele. A játékban bőséges beállítási lehetőségek várnak, amelyekkel testre szabhatod a nehézségi szintet – legyen szó kihívásról vagy könnyed hentelésről.

Több új közelharci opció is érkezett – az első a klasszikus power fist. A töltött közelharci ütések jelentős sebzést osztanak ki, miközben utánpótlást is biztosítanak. A jól ismert glory kill rendszernek búcsút inthetünk: ha az ellenfél kellően meggyengült, egy lila körvonal jelzi, hogy jöhet a végső ütés – sokkal dinamikusabb és kevésbé szkriptelt kivégzésekkel. A nagyobb ellenfelek még mindig extra animációt kapnak, ha megfelelő szögből támadsz – jellemzően akkor, amikor a fűrész valami fontosat szaggat szét.

A fegyverarzenál sokkal erőteljesebb, mint az Eternal esetében. A korábbi, ellenfél-specifikus modok helyett itt minden fegyvernek egyértelmű funkciója van, és bármilyen helyzetben bevethető. A legtöbb fegyver két változatban elérhető – például a Combat Shotgun és a Super Shotgun –, és az X gombbal válthatsz közöttük. Fejlesztés után az előbbi lángra lobbantja az ellenséget, így páncélt dobnak, míg az utóbbi elképesztő sebzést visz be közelről. Egy új BFG-változat is bekerül, de azt jobb, ha magad fedezed fel.

Az energiaalapú fegyverek közül az egyik középtávról debuffol, a másik magasabb DPS-t kínál, cserébe nehezebb pontosan célozni vele. Ez a rendszer nagy szabadságot ad: azt és akkor használhatod, amit és amikor akarsz – sokkal rugalmasabb, mint az Eternal fegyverrendszere. A keményebb ellenfelek páncélt viselnek, amit előbb túl kell hevíteni, hogy sebezhetővé váljanak. Egyes fegyverek ezt gyorsabban végzik, de egyik sem kötelező – ha okosan kevered a közelharcot, sosem fogysz ki a munícióból.

Állj meg, és harcolj

Az elit ellenfelek felett megjelenhet egy ikon, amely extra életerőt, páncélt vagy lőszert jelez. Ha először legyőzöd őket, végleges bónuszt kapsz az adott statra. A lőszert többféle kategóriába sorolja a játék – például „Shell”, „Skull”, „Launcher” –, és ezek menedzselése is része a kihívásnak. Sok elit ellenfél a fő történet része, de ugyanennyit a pályák rejtett zugainak felfedezése során találhatsz meg.

A DOOM: The Dark Ages nem nyílt világú játék, de jóval nyitottabb az előző részeknél. Bár lineáris szakaszok is akadnak, a legtöbb pálya szabad felfedezést enged. Háromféle fejlesztési valuta vár begyűjtésre, amelyeket a Sentinel szobroknál válthatsz fegyver-, pajzs-, közelharc- vagy pajzsrúna-fejlesztésekre.

A monotonitás elkerülése érdekében néhány pályán egy Atlan mechet is irányíthatsz. A harc ezekkel egyszerűbb, de a küldetések éppen annyira hosszúak, hogy kielégítőek maradjanak. Repülős sárkányos részek is akadnak, ahol a Slayer páncélozott hátasán vág át a pokoli égen.

Mindkét játékelem hasonló irányítással működik: bal ravasz a kitérés, jobb ravasz a támadás. A sárkányos részek nyitottabbak, de a harc ott korlátozottabb: célzást követően rálockolsz az ellenségre, majd irányváltással kerülheted ki a csapásokat. A mech esetében van egy extra funkció is – egy töltőcsík, amelynek betelése után a jobb vállgombbal brutális végső támadást indíthatsz.

Mindkét rendszer időnként felrázza az alapjátékot – az Atlan hatalmas láncágyút kap, míg a sárkány üldözőmódba vált, és gépfegyverrel aprítja a démonhajókat. Egyik sem mély mechanika, de mindkettő epikus látványt és változatosságot hoz. Az Atlanos szakaszokat nem biztos, hogy sokszor újrajátszanám, de a sárkányos részek ötvözik a klasszikus akciót a felfedezéssel – ezekhez biztosan visszatérek.

Nem rossz egy ötéves konzoltól

A teszteléshez kizárólag az Xbox Series-verzióhoz volt hozzáférésem. Mind Series X-en, mind S-en remekül futott – utóbbin valamivel lágyabb képpel. Alig várom, hogy PC-n is kipróbáljam teljes pompájában, de az a megjelenés napjára marad. Ez egy Play Anywhere cím, de a tesztelés módja eléggé specifikus volt az Xbox platformra szabva.

Az irányítás alapbeállításokon is fantasztikus érzést nyújtott. Csak egy kicsit emeltem a szenzitivitáson, és maradtam az alapértelmezett 90-es látószögnél. A Slayer súlyos, és ha magasból ér földet, hatalmas lökéshullámmal sebez. Nincs többé dash vagy dupla ugrás – viszont van futás. Eleinte furcsa volt, de a DOOM 3-mal ellentétben az alapmozgás sebessége is magas maradt. A futás és ugrás kombinációjával könnyedén 10 méteres távokat lehet beugrani. Ha ránézel egy ellenfélre, és jobb ravaszt nyomsz a pajzzsal a kezedben, úgy robbansz rá, mint egy tanklövedék. Ez harc közben kiváló eszköz a magaslat eléréséhez vagy a meneküléshez.

Az ellenfelek száma gyakran magas, a halál csak egy pillanatra van. A kulcs az állandó gyógyulás az elhullott démonokból kiszakadó életcsomagokkal. Ehhez az is hozzájárul, hogy a teljesítmény betonbiztos volt mindkét konzolon. Egyetlen framerate-csökkenésre sem emlékszem a teljes végigjátszás során. Az iD Tech 8 látványos grafikát kínál: ugyan nincs benne a PC-s verzió path-tracingje, de a Series X-verzió tiszta, kiváló HDR-t használ, és elképesztő textúramunkát mutat.

Új irány, új hangok

Az új helyszínek és szörnyek semmihez sem hasonlítanak, amit eddig a sorozat kínált. Ez igaz az átvezetőkre és a zenére is. Mick Gordon távozott, helyét a Finishing Move vette át – és zseniális munkát végeztek. Bár kevésbé fülbemászó a zene, tökéletesen illik a történet tónusához. Ez egy másik korszak a DOOM történetében – kevésbé elborult, kontrolláltabb idők járnak.

A megszokottaknál több átvezető jelenet van, de egyik sem hosszú. Az elbeszélés inkább sejtet, mint elmond – kevesebb a direkt magyarázat. A Slayer természetesen most sem szószátyár, a társai töltik ki a sztorit. A páncélján belül egy ismerős, de kissé eltérő hang segíti információval, és ez a megoldás jól működik. Ez egy kerek történet, amely nem végződik cliffhangerrel, de nem is zárja le a Slayer sorsát. A történet többnyire korrekt, néha kifejezetten jó – pár fordulat még engem is meglepett, ami korábban ritkán fordult elő. A jó írást hasonló színvonalú szinkronmunka egészíti ki. Nem Shakespeare – de nem is Neil Breen.

Bugból csak egyet tapasztaltam: egyszer fagyott le a játék. A bőkezű automentésnek köszönhetően visszatéréskor mindössze tíz másodpercet vesztettem. A DOOM: The Dark Ages az Xbox legutóbbi címe, amely kiváló technikai állapotban jelent meg – legalábbis ezen a platformon.

Visszatérés a pokol legmélyebb bugyraiba

A DOOM: The Dark Ages a Slayer csúcskorszakába repít vissza – stílusos köpennyel, húsz fejezettel és kegyetlen, precíz tempójával. A kiváló ritmusérzék, a vadonatúj harcrendszer és a változatos játékmenet a sorozat eddigi legjobb darabjává teszik ezt az epizódot számomra.

-Herpai Gergely „BadSector”-

Fejlesztő: id Software
Kiadó: Bethesda Softworks
Műfaj: FPS
Megjelenés: 2025. május 15.