FILMKRITIKA – Guy Ritchie rendező lendületes tempóban vezényli a kincsvadászatot, még ha két főszereplője látszólag mindent meg is tesz azért, hogy aláássa az Apple Indiana Jones-utánzatának báját.

A fiatalság kútja, az Apple legújabb, nyilvánvalóan csillagászati összegekből tető alá hozott streaming-szuperprodukciója túlságosan is gyakran érződik puszta „kontentnek” valódi moziélmény helyett. Bár Guy Ritchie foggal-körömmel küzd azért, hogy a jól ismert filmes kliséket egy lendületes, néha ötletes kalandfilmes mixszé gyúrja, James Vanderbilt forgatókönyve – amely a családi történelem lábjegyzeteiből táplálkozik – sehogy sem képes megtalálni azt a kényes egyensúlyt a valós dráma és a könnyed escapizmus között, amit egy efféle világ körüli kincskereséstől elvárnánk. A nézők ízlését az is próbára teheti, mennyire lesz emészthető John Krasinski és Natalie Portman folytonos civakodása, bár a mellékszereplők helyenként briliáns alakítása váratlanul üdítő pillanatokat hoz a sablonrengeteg közepette.

Az elveszett testvéri szeretet fosztogatói

Krasinski Luke Purdue-t alakítja, egy régész dörzsölt, link fiát, aki apja nyomdokaiban járva ritka műkincsek lenyúlására szakosodott. Húga, Charlotte (Portman), aki épp egy keserű válás kellős közepén próbál megkapaszkodni anyaként és művészeti kurátorként, már éppen beleszokna a hétköznapi élet monoton ritmusába, amikor Luke egyszer csak feltűnik a múzeumában, és elemel egy felbecsülhetetlen Rembrandtot. Charlotte így kénytelen-kelletlen belekeveredik bátyja őrült kalandjába: elveszíti állását, fia, Thomas (Benjamin Chivers) felügyeleti joga bizonytalanná válik, sőt még Jamal Abbass Interpol-felügyelő (Arian Moayed) céltáblájává is lesz. Luke persze előáll a világmegváltó ajánlattal: ha csatlakozik apjuk egykori csapatához, az expedíciót a halálos beteg milliárdos, Owen Carver (Domhnall Gleeson) állja – beleértve Charlotte minden jogi kiadását is. A feladat egyszerűnek tűnik: meg kell találni a legendás fiatalság kútját.

Az Interpol szorosan a nyomukban, Luke és Charlotte nyomok után kutatva Írországtól Svájcon át egészen Egyiptomig rohanják körbe a világot. Közben többször is összecsapnak Esme-vel (Eiza González) és egy titkos társasággal, akik évszázadok óta őrzik a kút titkát. Miközben egyre közelebb kerülnek a világ talán utolsó felfedezetlen csodájához, felmerül bennük a gyanú: vajon Carver tényleg jót akar, vagy vannak hátsó szándékai a halhatatlansággal kapcsolatban? És ha a kút valóban létezik, tényleg megéri-e belekortyolni?

Indiana Jones és az elcsépelt klisék temploma

A A fiatalság kútja annyi filmtörténeti elemet csór össze kétórás játékideje alatt, hogy azt szinte teljesítményként is elkönyvelhetjük. Merészen kölcsönöz az Indiana Jones-filmekből (főleg Az utolsó kereszteslovagból), a Nemzet aranya-, a Tomb Raider– és a Da Vinci-kód-sorozatokból is. Ez önmagában nem lenne bűn – manapság melyik akciófilm nem másol másokat? –, viszont Krasinski túlságosan is erőlteti azt a sitcomos stílust, amivel korábban sikert aratott, emiatt figurája inkább irritáló, mintsem szórakoztató. Luke cinikusan és lenézően viszonyul Charlotte felelősségeihez, miközben felszínes bölcsességeket puffogtat arról, hogy „nem a cél, hanem az út számít”, és ezzel a valódi problémákat egyszerűen lesöpri. Charlotte – bár intelligensebb, mégis hasonlóan sodródó személyiség – végig passzív szereplő marad, Portman pedig valóban meggyőzően alakítja a frusztrált anyát, akit bátyja erőltetett kalandjai hajtanak keresztül a világon. A kettejük veszekedései így ugyan valóságosnak hatnak, de ettől még nem lesznek élvezetesebbek.

A mellékszereplők aranyozzák be a kalandot

A film igazi megmentői egyértelműen a mellékszereplők. González lenyűgözően karizmatikus Esme-ként, a fanatikus titokőrzőként, aki akár gyilkolni is kész a kút védelméért. Éles, hűvös reakciói remekül ellensúlyozzák Luke harsány modorát. Moayed szintén remek Abbass felügyelőként, aki első feltűnésétől fogva finom humorral, sőt egy kis romantikus feszültséggel fűszerezi a sztorit Charlotte-tal. Gleeson pedig olyan természetes bájjal hozza az egyre hátrébb szoruló milliárdos figuráját, hogy szinte fájdalmas, amikor karaktere súlyosabb fordulatot vesz.

Guy Ritchie, mint rutinos rendező, hibátlan ritmusban vezényli az akció- és üldözős jeleneteket, miközben humorérzéke is végig pengeéles marad. Vanderbilt forgatókönyve (vagy talán James Herbert vágása) azonban több ponton is elvarratlanul hagyja a szálakat, és utólag visszanézve rengeteg megválaszolatlan kérdés marad a levegőben, legyen bármennyire is ötletes maga az út a kúthoz.

Stílusos, de sekélyes örök élet

Ritchie külön dicséretet érdemel a Yamasuki-féle „Yama Yama” ügyes bevágásáért, míg Loulou Bontemps jelmeztervező szintén remekel a szereplők látványosan elegáns öltözékeivel. Ugyanakkor kissé cinikusan nézve, Vanderbilt pontosan azt teszi a családi múlttal, amivel Charlotte Luke-ot vádolja – saját hasznára használja fel azt. A mélyebb morális kérdéseket viszont sem a forgatókönyv, sem a film nem feszegeti komolyan.

-Herpai Gergely „BadSector”-