SOROZATKRITIKA – Az Andor második évada a Star Wars univerzumot egy sokkal komorabb, realisztikusabb és vérbőbb mederbe tereli, ahol a hétköznapi hősök és az elnyomás mindennapjai kerülnek reflektorfénybe. Nincs jedi pátosz, nincs mítoszromboló eposz – csak hús-vér emberek, akik makacsul küzdenek a túlélésért és a lázadásért. A Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet elfeledett mellékágából egy igazán ütős, drámai politikai thrillert épít, amely a franchise legjobb tévés próbálkozásává válik. Tony Gilroy sorozata végleg megmutatja, hogy a Star Wars akkor a legizgalmasabb, amikor a perifériák sötét zugaiban születnek a forradalmak.

A 2016-os Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet annak idején a kritikusok és a pénztárak kedvence volt, mégis alig hagyott maradandó nyomot a popkultúrában. Az előzményfilm a Star Wars: Egy új remény legendás nyitó szövegéből nőtt ki, ám már a bemutatásakor is csak egy kiegészítő lábjegyzetnek tűnt. Az alcím egyértelműen jelezte, hogy a Disney mindössze egy önálló filmekből álló sorozat egyik darabját akarta vele letudni – de amint ez a terv a peches Solo: Egy Star Wars-történet-tel együtt befuccsolt, a Zsivány Egyes is ott maradt elfeledve, mintha soha nem is létezett volna.

Amikor a látszólag jelentéktelen történetből nagy dráma lesz

Az Andor egyik legnagyobb erénye, hogy utólag grandiózus finálévá varázsolja a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet kis jelentőségű lábjegyzetét. Egy előzmény előzményét látjuk, amelynek hőse – spoiler! – a Halálcsillag tervrajzainak ellopásakor hal meg, így elsőre még a kiindulópontnál is marginálisabbnak tűnik. Mégis, épp ez a marginális pozíció lesz a sorozat legfőbb erőssége: a csekély történeti tét és a jól ismert végpont Tony Gilroynak szabad kezet ad, hogy teljes mértékben a saját vízióját vigye végig. Így kerülnek a középpontba a hétköznapi, de annál fontosabb figurák – akár a lázadók, akár a birodalmi gépezet fogaskerekei. Az első évad már önmagában is a Disney streaming-korszakának legizgalmasabb Star Wars tartalma volt, a második évad pedig arany standarddá emeli azt, amit ma a Star Wars-nak jelentenie kellene.

Furcsán hosszú, mégis kerek történet

A két évados struktúra elsőre zavarba ejtő: túl hosszú egy minisorozathoz, túl rövid egy klasszikus tévésorozathoz. De az Andor már megint meglep: az első évad 2022 őszén Diego Luna karakterét a kicsinyes túlélőből a sorsát vállaló forradalmárrá emelte, míg a második évad az öt évvel későbbi eseményekig, a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet előtti pillanatokig ível.
A 12 részt négy különálló blokkra osztják, mindegyik egy évvel későbbi eseményekkel – a háromrészes adagokban történő heti premier így már nem csak az Emmy-naptárnak felel meg, hanem tökéletesen illeszkedik a történet ritmusához is.
Csak az utolsó blokk szenved kicsit a túlzott expozíciótól: itt már inkább a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet szereplőinek és hátterének megalapozása történik, nem pedig egy önálló csúcspont. De még ez is azt erősíti, hogy a film immár az Andor-hoz kapcsolódik, és nem fordítva. Gilroy – aki a Zsivány Egyes újraforgatásain is dolgozott – a történet végpontjából visszafelé építi a sorozatot, ahol végül minden hős feláldozza magát az ügyért. Az Andor második évada ezzel még jobban ráerősít a sors és a szabad akarat dilemmájára, miközben megőrzi az első évad nyers realizmusát és a hétköznapi forradalom működésének mechanikáját.
Leírhatatlan, mennyi teret és figyelmet szentel az Andor a galaxis olyan zugainak, amelyek a nagy vásznon sosem kaptak reflektorfényt. Mon Mothma szenátor (Genevieve O’Reilly) családi esküvőjén a Chandrila bolygó merev tradíciói tárulnak fel, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik: a politikai reformer kénytelen elfogadni a radikalizmus szükségességét. Amikor a túlbuzgó birodalmi tiszt, Syril Karn (Kyle Soller) bemutatja anyját (Kathryn Hunter) új szerelmének, Dedra Meero birodalmi tisztviselőnek (Denise Gough), egy olyan vacsora készül, ahol minden falat ismerős, mégis idegen. Az Andor szembemegy a Star Wars összes sablonjával: annyira részletesen és élvezetesen építi fel a galaxis szegleteit, hogy sosem érezni rideg, kívülálló vagy kiábrándult hangulatot.

Ghorman: a lázadás porfészkéből forradalmi tűzfészek

De persze nem marad minden csendes. A második évad kulcspontja a Ghorman bolygó, egy poros, textilipari hely, amit a birodalom csak azért vesz célba, mert rejtett ásványkincsekkel szolgálhat a szuperfegyveréhez. (Az előző évad epilógusa már felfedte, hogy Cassian rabszolgamunkában a Halálcsillag paneljeit gyártotta – a monoton és kizsákmányoló gyártósori robotolás itt a diktatúra igazi szimbóluma.) A birodalmi Meero a “megbízhatóan radikális lázadást” akarja kiprovokálni, hogy legyen ürügy a véres elnyomásra. Ez a terv Ghormant egyszerre állítja Meero és a lázadók vezére, Luthen Rael (Stellan Skarsgård) célkeresztjébe. Jedi-mentes, az Erő fekete-fehér moralitása nélküli világban az Andor sosem egyszerűsít: a lázadók soraiban is kemény viták dúlnak a békés demonstráció és a fegyveres ellenállás között, miközben a laza gerillákból lassan valódi lázadó hadsereg lesz. Ezek nem tankönyvi, steril történelemleckék, hanem hús-vér karakterek drámája, mint Cassian és Bix (Adria Arjona), aki a kínzás után most már csak árnyéka önmagának.
Aztán A ghormani szikra végül látványos lángra lobban. Michael Wilkinson kosztümjei, a hagyományos mesterségek, a sorozathoz kreált saját nyelv – Ghorman minden elemében a francia forradalmak és az ellenállás szellemiségét idézi, a második világháborús mozgalmaktól egészen A nyomorultak romantikájáig. Ha Tony Gilroy és társai (Beau Willimon, Dan Gilroy és Tom Bissell, a blokkok rendezői: Ariel Kleiman, Janus Metz és Alonso Ruizpalacios) nem lennének ennyire elkötelezettek a történelmi párhuzamok mellett, könnyű lenne aktuális áthallásokkal vádolni őket. De az Andor második évada a bevándorlás, a népirtás és az állami túlkapások problémáit évekkel ezelőtti forgatókönyvekből hozza el – mintha nem a híreket másolná, hanem a hatalom időtlen természetét tárná fel.

Merre tovább, Star Wars?

Az Andor így is kerek és önmagában is teljes: de még így is kérdéseket vet fel a Star Wars jövőjéről, most hogy Kathleen Kennedy Lucasfilm-vezér távozása is napirenden van. Gilroy és csapata azonban egyértelműen utat mutat: nem kell minden Star Wars történetnek felnőtt politikai drámává válnia, de érdemes lenne szűkebb fókuszra, karakterközpontú történetmesélésre és a szerzői kézjegyre építeni. Leslye Headland The Acolyte című sorozata már közel járt ehhez – nem volt hibátlan, de messze nem érdemelte a hirtelen elkaszálást. Talán a Star Wars is tanulhat a múltból, ahogyan az Andor is tette. Megérte?

-Herpai Gergely „BadSector”-