SOROZATKRITIKA – A Szirének című Netflix-minisorozat egy öt epizódos, sötét tónusú dráma, amely éles tükröt tart a testvéri kapcsolatok és a társadalmi osztályok közötti áthidalhatatlan szakadék elé. Meghann Fahy és Milly Alcock testvérpárosa egy elbűvölő, ugyanakkor fenyegető luxusbirtokon találja magát, ahol Julianne Moore karaktere, Michaela “Kiki” Kell, karizmatikus és manipulatív jelenléte mindkettőjük életét a feje tetejére állítja. A sorozat bravúrosan egyensúlyozik a fülledt intrikák és a személyes identitásválságok között, miközben a gazdagok világának abszurditásait boncolgatja. A Szirének egy modern, hipnotikus mese a hatalom, a vágy és a látszat mögött rejtőző igazságok világáról.

A Molly Smith Metzler Elemeno Pea című színdarabja alapján készült Szirének elsőre ismerős történetnek tűnhet: Devon (Meghann Fahy) kétségbeesetten próbál kapcsolatot teremteni húgával, miután apjuknál korai demenciát diagnosztizálnak. Simone (Milly Alcock) azonban csak egy gyümölcskosarat küld és semmibe veszi nővére üzeneteit. Egy rövid börtönbüntetés után – melynek okát később tudjuk meg – Devon elutazik a tengerparti szigetre, ahol Simone Michaela „Kiki” Kell (Julianne Moore) élő bejárónőjeként dolgozik. Michaela egy csábító és megigéző, mégis kiszámíthatatlan figura, aki Devon és Simone életét is egy csapásra átalakítja.

Káprázatos kulisszák, omladozó valóság

Simone Michaela éves nyári jótékonysági gálájának megszervezését irányítja, melynek célja a madármenhely támogatása. Úgy tűnik, rabja lett ennek a színes, túlfűtött életnek: a rikító rózsaszín és kék ruhákat Michaela választja ki, Simone fehér fogsora vakítóan csillog minden nővéri kérdésre adott válasz közben. Bár egyelőre csak ezt az új Simone-t látjuk, Devon reakciójából egyértelmű: ez már nem az a lány, akit ő ismert. Miközben Simone igyekszik megőrizni a látszatot, a körülötte lévő álomvilág lassan összeomlik, és mindhárom nő kénytelen szembenézni azzal, hogy mennyire eltorzult az önmagukról alkotott képük. Mire a hétvége véget ér, némelyikük győztesen kerül ki a játszmából, másokat viszont maguk alá temetnek a hazugságok, amelyeket egymásnak és saját maguknak meséltek.

Devon azt hiszi, hogy Michaela bűvölete fogva tartja Simone-t, ám ő maga is hamar beadja a derekát a fényűzés csábításának. Látjuk, ahogy Michaela kiköpi a rágóját, majd Simone nyelvére helyezi, miközben a személyzet úgy sürög-forog körülötte, mintha maga isteni küldetés lenne számukra. Michaela olyan világot épített magának, ahol látszólag még a milliárdos férjénél, Peternél (Kevin Bacon) is nagyobb hatalommal bír – mindezt az emberek lelkének kiforgatásával és a motivációik újraírásával éri el.

A Szirének parádés szereposztással bír, de Julianne Moore játéka az, amitől egyszerűen nem lehet elszakadni. Michaela arcán a műmosoly lassan gúnyos vicsorrá vagy duzzogássá válik, ha nem kapja meg, amit akar – aztán egy gépies, üres maszk zárja le az arcát. Mint a kultuszba illő barátai, ő is egyfajta láthatatlan börtön rabja, mintha a Stepfordi feleségek szelleme kísértené. Csakhogy hamar kiderül: a trófeafeleség-lét fojtogató terhei alatt talán Michaela az egyetlen, aki valójában teljesen ura a helyzetnek.

Torz tükrök és elfojtott vágyak

Michaela és Simone kapcsolata ennek a hatalmi dinamikának a szíve. Michaela úgy dédelgeti Simone-t, mintha egy sérült madár volna, akit óvni kell, ugyanakkor elkeseredetten próbálja saját kópiájává formálni. Kettejük viszonya néha szinte szexuális feszültséggel teli: a lassú kameramozgások és a kísérteties, zihálós filmzene minden pillanatot átitat ezzel a különös légkörrel. Bár Devon próbál ellenállni Michaela vonzerejének, ő is egyre mélyebbre süllyed a ragyogóan romlott világába.

A kortárs tévésorozatok sokszor a gazdagok és a dolgozó emberek közötti feszültségeket szatirikus éllel mutatják be, de a Szirének valami sokkal fájdalmasabbat kínál. Bár a sorozat néha hiányolja a valódi pengeélt, végül mégis pontos képet fest arról, hogyan kell a munkásosztálybelieknek újraírniuk önmagukat, hogy egyáltalán esélyük legyen előrébb jutni. Az egyik legerősebb kép Michaela, aki véres arccal bámul a távcsőbe, karjaiban egy haldokló madárral – és ezzel elénk tárja a trófeafeleség archetípusát: egy nőt, aki örökös szenvedés és gyász csapdájában vergődik.

Moore minden jelenetet kísértetként jár át, míg Alcock energikus szellemként száguld végig a képkockákon. Simone egyre kétségbeesettebben próbál megfelelni főnöke elvárásainak, miközben a múltja egyre inkább veszélybe sodorja a New York-i életét. Az egykor közös tetoválásaikat eltüntette, új orrot csináltatott, és már szinte felismerhetetlen. Ahogy Michaela és Devon egyre nyíltabban harcolnak a lány figyelméért, egyre világosabbá válik: Simone az egyetlen, aki talán tényleg tudja, ki is ő és mit akar.

Amikor a felszínes csillogás lehull

A sorozat legjobb pillanatait azok a részek adják, amikor a Fehér Lótusz stílusú csillogást sutba dobva a társadalmi különbségek és a női önazonosság kérdéseit boncolgatja. A negyedik, egyben utolsó előtti epizódban teljes erővel robban a melodráma, és a sorozat eléri a csúcspontját: Alcock, Fahy, Bacon és Moore monológjai zsigeri erővel ragadják magukkal a nézőt. Kevés sorozat van, amely ennyire vállalja a pulp-hangulatát és nem szégyelli, hogy szenvedélyes melodrámát épít rá. Az ötödik, záró rész talán kicsit túlzásba viszi ezt a stílust, de a Szirének sosem unalmas. Ez a minisorozat ritka madár a mai kínálatban: ha néha nem is harap elég nagyot, a végére mégis ütős élményt ad.

-Herpai Gergely „BadSector”-