FILMKRITIKA – Külföldi kollégánk már látta a filmet, és sajnos nem sok jót tudott elmondani róla: a klasszikus cím alatt egy sablonos, fáradt ördögűzős horror bújik meg, amelyben hiába próbál megvillanni Al Pacino vagy Dan Stevens, a végeredmény inkább kínos hommage, mint méltó tisztelgés.
A 2017-es A rituálé (David Bruckner rendezésében) az elmúlt évtized egyik legemlékezetesebb horrorfilmje volt. A 2025-ös A végső rítus, amelyet David Midell írt és rendezett, Al Pacinóval és Dan Stevensszel a főszerepben, ezzel szemben inkább iskolapéldája annak, hogyan NE nyúljunk egy témához. Bár ugyanazt a címet viseli, mint az említett remekmű, ez a csúnyán fényképezett, ötlettelen alkotás – amely június 6-án kerül a mozikba – egyenesen egy az egyben másolja az Ördögűző forgatókönyvét, csak épp lélek és tartalom nélkül. Az ördögűzés témáját már rég agyonnyúzta a műfaj: ha láttál egyet, jó eséllyel láttad az összeset. Az ismerős toposzok és a sablonfigurák (legyenek bár a jó vagy a rossz oldalon) újra és újra visszaköszönnek – és ha már olyan neveket sorolnak fel a stáblistán, mint Pacino vagy Stevens, az ember joggal várna valami pluszt. De nem. Szomorú, de A végső rítus minden bizonnyal mindkettejük pályájának egyik legsikertelenebb vállalkozása lesz – és akkor Pacino filmográfiájában ott virít a Jack és Jill is.
A bűn mása
A végső rítus Emma Schmidt igaz történetét dolgozza fel, aki 1928-ban, az iowai Earlingben élt, és akit állítólag évtizedek óta egy démon szállt meg. A katolikus egyház végül segítséget kért Riesinger atyától (Pacino), hogy véget vessen a megszállottságnak. Amikor a néző először találkozik Emmával, már mélyen a démoni megszállás állapotában van: lesoványodott, sápadt, és teljesen leépült. Úgy tűnik, már csak az isteni beavatkozás segíthet rajta, így kerül Riesinger templomába. Pacino – immár 85 évesen – korrektül hozza az atya figuráját, visszafogott német akcentussal, ami épp csak érzékelhető, de nem válik zavaróvá. A karakter maga csendes, megfontolt, így senki ne számítson a klasszikus Pacino-féle dühkitörésekre vagy szónoklatokra. Riesinger oldalán dolgozik Joseph Stieger atya (Stevens), akinek feladata Emma ördögűzésének dokumentálása – ami természetesen egy sor szertartásban valósul meg. A procedúrában több apáca is részt vesz, köztük a félősebb Rose nővér (Ashley Greene). A film további szereplői közt ott van Patricia Heaton mint anyafőnök, valamint Patrick Fabian mint Edwards püspök. A színészgárda valóban parádés – de sajnos itt ki is merül a film erényeinek listája.
Déjà vu a pokolból
Akár most, akár később olvasod ezt a kritikát, valószínűleg még nem láttad A végső rítus című filmet – de érzésre már legalább hússzor igen. Mert ez a film gyakorlatilag egy gyenge Ördögűző-másolat. William Friedkin klasszikusa, amelyet a horrorfilmek non plus ultrájaként emlegetnek, új műfaji iskolát teremtett – és azóta számos próbálkozás akadt, amely igyekezett megidézni a szellemiségét, de egyik sem tudta megközelíteni annak erejét. A végső rítus viszont a legunalmasabb panelekkel és sablonokkal dolgozik, amit valaha filmre vittek. Emma karakterét például nem ismerjük meg emberként – már a kezdetektől egy üres, szenvedő héjként jelenik meg. Ahogy a megszállás egyre erősödik, Emmát az ágyhoz kötözik, könyörög a megváltásért, öklendezik, kiszabadul a szíjakból, majd nekiesik a segítőinek. A démon hatalma alatt obszcén és provokatív szexuális célzásokkal igyekszik megbotránkoztatni a papokat. Ismerős jelenetsor?
A legnagyobb sablonokat azonban maguk a papok testesítik meg. Theophilus Riesinger atya a klasszikus „öreg mester” archetípusa, lényegében a Max von Sydow-féle Merrin újracsomagolt változata – idősebb, betegeskedő, de rendíthetetlen hitétől vezérelt figura. Joseph Stieger (Stevens) a kétkedő fél, aki végig azt hangoztatja, hogy Emmának nem ördögűzőre, hanem orvosra lenne szüksége. Ráadásul személyes tragédiát is cipel: nemrég veszítette el a testvérét. Ugye, hogy kísértetiesen hasonlít Damien Karras (Jason Miller) karakterére, aki az anyját gyászolja, és hitében is megrendült? Pacino, Stevens és Greene igyekeznek életet lehelni a klisérengetegbe, de az egész történet fájóan kiszámítható és fáradt. Nincs benne se csavar, se újítás, se egyéni látásmód. Egy-két hátborzongató pillanattól eltekintve A végső rítus semmit nem nyújt, amit ne láttunk volna már százszor – jobban.
Fókuszálj már, kamera, de tényleg!
Ahogyan sok vérbeli horrorrajongó hajlandó megnézni bármilyen kliséhegyekkel teli hentelést (e sorok írója is bevallottan közéjük tartozik), jogosan merül fel a kérdés: legalább nézhető-e A végső rítus? Lehet, hogy számodra az ördögűzős filmek a bűnös élvezetek kategóriájába esnek, és nem várod el tőlük, hogy kilépjenek a megszokott sémákból. Csakhogy ebben az esetben a legfájóbb nem is az, amit a film mondani próbál, hanem az, amit vizuálisan elkövet. A díszlet ugyan sötét, puritán és abszolút felejthető, de ez még nem lenne végzetes. Az viszont már annál inkább, hogy a film képi világa mintha direkt a retinád ellen dolgozna. A végső rítus valami egészen bizarr operatőri koncepcióval készült. Nem túlzás: ez a kameramunka konkrétan azt éri el, hogy ösztönösen elfordítod a fejed a vászontól. Ahelyett, hogy nagy, atmoszférikus, lebegő beállításokat kapnánk, a teljes játékidő alatt kézikamerával rángatott képeket bámulhatunk.
Hogy Adam Biddle, a Felpörögve operatőre felel ezért a vizuális rémálomért, sok mindent megmagyaráz. Csakhogy ami ott működött – az őrült tempóval és adrenalinfröccsökkel –, itt totálisan mellément. Talán az volt a koncepció, hogy ezzel a kézikamerás stílussal kvázi „talált felvételes” atmoszférát teremtenek, hogy az események még közelebbinek és zsigeribbeknek tűnjenek. E helyett viszont csak folyamatos rángatózás, zavaró zoomolás és idegesítő vágások jönnek. A kamera állandóan a színészek arcába mászik, mintha kétségbeesetten keresné az érzelmeket, amiket a forgatókönyv képtelen kicsiholni belőlük. Közben persze lemaradunk minden másról: a tér, a hangulat, a háttér – mind elsikkad. Klasszikus példa erre az a jelenet, amit a film legfeszültebb, legdrámaibb pillanatának szánnak: Emma egyfajta testi átalakuláson megy keresztül. A többiek rémült tekintete alapján ez a csúcspont, csakhogy a kamera annyira zavarosan cikázik, hogy magából az átalakulásból gyakorlatilag semmit nem látunk. Tényleg: állna már meg egy pillanatra!
A végső rítus élménye olyan, mintha egy rossz Ördögűző-utánzatot néznél a telefonodon, miközben azt végig az orrod előtt rángatod, 90 percen át. És ahogy peregtek a percek, újra és újra ugyanaz a kérdés motoszkált bennem: Miért? Miért készült el ez a film? Miért írt alá rá Pacino vagy Dan Stevens? Tedd meg magadnak azt a szívességet, amit a készítők nem tettek meg érted: hagyd ki A végső rítus című alkotást. Mert ezt már láttad. Csak jobban.
-theGeek-
A végső rítus
Rendezés - 3.6
Színészek - 3.4
Történet - 2.8
Látvány/zene/hangok - 3.5
Hangulat - 3.2
3.3
ROSSZ
A végső rítus újrahasznosít minden ördögűzős sablont, amit az elmúlt 50 évben láttunk – csak gyengébben. Pacino és Stevens is csak asszisztálnak a kézikamerás vizuális mészárláshoz. Ez a film annyira rossz, hogy szinte ördögi.