SOROZATKRITIKA – Az első részt a magyar HBO Maxnak hála már hónapokkal ezelőtt lecsekkoltuk (ezúton is köszönet érte!), és bár nagyon vártam a premiert, akkora csalódás volt, hogy csak mostanában vettem rá magam, hogy folytassam a többivel. Máskor nem így működik nálam: de most egy videojáték-adaptációról beszélünk, ráadásul egy olyan franchise-ról, amely 35 évnyi gamer újságírói múlttal tényleg közel áll a szívemhez. És hogy milyen lett a teljes évad? Nos, az első rész csúfos buktája után ugyan javult a helyzet, de még így is csalódás. Mindjárt elmondom, miért…

Amióta a The Last of Us Part II 2020-ban befutott, folyamatosan megy a vita a Naughty Dog mindenkit megosztó folytatásáról. Egyesek Ellie bosszúhadjáratát letaglózó tragédiaként élik meg, mások szerint az egész csak öncélú brutalitás, ami az egykori kedvencet antihőssé silányítja. Bár a második tábor érveivel nem tudok azonosulni, mégis van valami bátor abban, hogy a játék ennyire szabad értelmezést enged. Ehhez képest az HBO sorozata láthatóan retteg attól, hogy a nézők félreértenék: minden csavart, minden motivációt szájbarágós didaxissal magyaráznak el, már-már sértve azokat, akik felnőtt fejjel ülnek le a tévé elé.

Minden orrvérzésig túlmagyaráznak

Akik nem ismerik a PlayStation 4-es eredetit, azoknak a The Last of Us második évada talán semmiben sem tér el az elsőtől: ugyanaz a látványos, de érzelmileg steril, túlrágott „prestige TV” élmény, amit már megszoktunk. Az első évadban is bőven voltak jelenetek, ahol Pedro Pascal (Joel) félig a kamerába nézve tanítgatta Bella Ramsey-nek (Ellie), hogy újra apa lehet. A második évad viszont minden eddiginél jobban akarja megmondani, mit érezz, így esélyed sincs magadtól elgondolkodni a karakterek sorsán – előbb jön a magyarázat, mint a saját gondolat.

A The Last of Us Part II egyik legnagyobb erénye, a sejtelmesség, szőrén-szálán eltűnt: minden motivációt és érzelmet a képedbe tolnak, hogy ne kelljen semmin morfondírozni. Abby karakterét (akit Kaitlyn Dever játszik) például a játékban lassan építik fel, itt viszont már a szezon elején mindent elmond magáról egy monológban, mielőtt igazán bedurvulna. Ez a sorozat tehát eldobja a játék egyik legérdekesebb kettősségét, azt a távolságtartást, ami miatt a játékos és karakter kapcsolata annyira emlékezetes – itt mindent előre elrendeznek, a nézőt pedig végig kézen fogják.

És nem csak Abby szenved ebben a túlragozott világban: Ellie is elveszíti a titokzatosságát. Míg a játékban a motivációit és vívódásait finoman adagolt jelekből, flashbackekből lehetett összerakni, itt mindent szó szerint kimondanak, semmi sem marad rejtve. Az HBO egyetlen évadra akarja sűríteni azt a sztorit, amit a játék akár két évadon keresztül is építgetett volna – hiszen a készítők szerint a nézők úgysem bírnák a hosszabb feszültséget, amit a játék 25 órája alatt megélhettünk. Így a végeredmény egy sietősen összepakolt, kaotikus történet, ahol minden nagy jelenetet úgy magyaráznak el, mintha egy YouTube-videó leírását hallgatnánk. Ramsey és Pascal játéka így még gyengébbnek tűnik, de nem lehet tudni, hogy ez a színészek hibája, vagy egyszerűen nincs mit kezdeniük ezzel a túlmagyarázott, döcögős forgatókönyvvel.

Erőltetett kompromisszumok és kiherélt dráma

Teljesen érthető, ha a showrunnerek nem akarták pőrén, minden szúrós élével együtt a nézők elé tolni a The Last of Us Part II történetét – hiába emlegetik sokan a játékot minden idők egyik legjobbjának, a bosszú középpontba állítása még ma is óriási indulatokat vált ki. A legelborultabb rajongók odáig mentek, hogy Laura Bailey-t (Abby eredeti hangja) és családját halálosan fenyegették, ezért Kaitlyn Dever mellett is extra biztonsági csapat dolgozott a forgatásokon – ennyire mérgező közegben aligha várható, hogy a sorozat ugyanazt a kockázatvállaló, kegyetlenül őszinte hangot üsse meg, mint a játék. Csakhogy pont ezek a félreértések, az empátia hiánya és az örökös erőszakspirál teszi igazán egyedivé ezt az univerzumot.

A sorozat viszont retteg a csendtől és attól, hogy a nézők netán mást értenének, mint amit el akarnak adni – mindent túlmagyaráznak, semmit nem bíznak az érzékenyebb, gondolkodó befogadóra. Míg a játékban a játékos magától rakja össze a szereplők dilemmáit, itt minden érzelmet, minden motivációt előre a szádba rágnak, nehogy félrecsússzon a „nagy üzenet”: mindenki bűnrészes ebben a gyászból táplálkozó erőszakörvényben. Az évad nemcsak empátiát akar kikényszeríteni Ellie és Abby iránt – hanem nyomatékosan ki is oktat, kit mikor kell sajnálni vagy hibáztatni. A sorozat már eldöntötte helyetted, mit gondolj; a párbeszédek pedig minden eredetiséget nélkülöző, túlkomponált didakszisba fulladnak.

Játékból színtelen összefoglaló – Elvész a lényeg

Az eredeti játék egyik legnagyobb dobása éppen az volt, hogy mennyi mindent kimondatlanul, gesztusokból, szavak nélkül kommunikált – ez a csend, ez az árnyalat eltűnt, helyette steril, tét nélküli kompromisszumok maradtak. Több az akció, de a nagy fertőzött-tömeg jelenetek tévén inkább hatásvadász, mintsem igazi adrenalinbomba. Hiába kap nagyobb szerepet Isaac, a Washington Felszabadítási Front vezére (újra Jeffrey Wright zseniális alakításában), jelenetei is elfulladnak a szájbarágásban. Isabela Merced (Dina) friss színfolt lehetne, de az igazi karakterdrámából semmi nem marad, mert a sorozat sosem hagyja, hogy elmélyüljünk benne – erre csak a játék hosszabb, elcsendesedő szekvenciái adtak lehetőséget.

Nem véletlen, hogy nem spoilerezek: néhány epizód tényleg képes meglepni azokat, akik nem ismerik a sztorit. Az összkép azonban fájdalmasan egyértelmű: ez az évad egy óvatos, kiherélt, kompromisszumos másolata annak a történetnek, amely a játékban könyörtelenül a saját érzéseinkkel szembesített. Ez a merészség, ez a kényelmetlen őszinteség tette ennyire megosztóvá, és pont ezért váltott ki annyi érzelmet a rajongókból. Az HBO-sorozat ebből csak egy nagyvonalú összefoglalót tud visszaadni – mintha egy Wiki-szócikk tévére alkalmazott illusztrált változatát néznénk, szórakoztató, de semmiképp sem maradandó vagy gondolatébresztő élmény.

Sokan emlegetik a The Last of Us-t „mozinak álcázott videojátékként”, de a második évad pontosan megmutatja, hogy ez a történet sokkal több, mint néhány filmszerű átvezető meg fedezékharc: az a tudatos távolságtartás, amit a játék elér Ellie, Abby és Joel között, csak játékosként működik igazán. Ha nem te döntesz, csak passzív néző vagy, kíméletlen kérdéseket sem kell megélned. A The Last of Us Part II mindig is több volt, mint a részei összessége – és csak annak van joga ítéletet mondani róla, aki végigjátszotta. A sorozat ezt az extra réteget elveszti, és nehezen hihető, hogy a folytatás majd visszahozná. Ha tényleg kíváncsi vagy, mit tud ez a sztori, inkább vedd elő a játékot.

-Herpai Gergely „BadSector”-