FILMKRITIKA – A Fubar második évada a Netflixen élő példája annak, hogyan lehet még a legnagyobb akciólegendát is a középszer mocsarába rángatni. Schwarzenegger neve egykor garancia volt a tökösségre, most viszont csak azt látjuk, ahogy egy fáradt sztár, egy fáradt szériában próbál életet lehelni egy elhasznált zsánerbe. Se lendület, se humor, se igazi tét – csak önismétlés, sótlan karakterek és egyre kínosabb akciójelenetek sora.

Arnold Schwarzenegger legendás státusza ma már csak nosztalgikus utalás, nem valódi tartalom. A Fubar második évadában egy öregedő CIA-ügynök szerepében próbál visszatérni, de minden pillanatából süt, hogy a mozgás, a reflexek és az a híres arcoskodás már régen megkopott. Az első jelenetektől kezdve világos, hogy ez már nem a régi idők Schwarzeneggere – se a történet, se a poénok, se a dinamika nem működik, mintha az egész széria csak azért készült volna, hogy végignézzük, mennyire nem működik már a régi recept.

A sztori valahol egy safe house-ban veszi fel a fonalat, ahol főhősünk a családjával és csapatával bujkál, miközben újabb világméretű fenyegetések érkeznek futószalagon. A széria azonban teljesen elveszíti a fókuszt: minden epizódban újabb “halálos” veszély, újabb fegyveres leszámolás, újabb családi konfliktus, de egyikről sem hiszed el, hogy bármit számítana. Az egész évad úgy hömpölyög, mint egy végtelenített, önismétlő tévéfilm, ahol minden veszély előre tudhatóan ártalmatlan, és minden “drámai” fordulat csak műbalhé.

Az akció, ami már csak szomorú emlék

A Fubar 2. évadában az akciójelenetek nemhogy izgalmasak nem lettek, de inkább szánalmas középszerű paródiává silányultak. Schwarzenegger minden jelenetében az látszik, hogy már maga sem hiszi el, hogy ő lenne a világ megmentője – inkább olyan, mint egy nagyapó, akit betettek egy régi VHS-kazetta díszletébe. A bunyók lelassultak, a lövöldözések unalmasak, a robbanások csak háttérzajok. Ami korábban adrenalinfröccs volt, az mára közröhej: mindenki mindent túljátszik, minden poén leül, és már csak az hiányzik, hogy valaki banánhéjon csússzon el az egyik jelenetben.

A helyzetet csak rontja, hogy az “akcióvígjáték” szellemisége teljesen elvész a sok erőltetett, ostoba geg között. A kilencvenes évekbeli B kategóriás akcióvígjátékokban legalább volt stílus és tempó, itt viszont csak kínos csendek, értelmetlen poénkodás és középszerű színészi teljesítmény maradt.

Papírmasé hősök és klisék hadserege

A karakterek fejlődése? Köszöni, de nincs. Emma (Monica Barbaro) a megszokott apakomplexusos lány, aki minden jelenetben hisztizik, de semmi valódi motivációja nincs. Tally (Fabiana Udenio) a kötelező exfeleség, akit mintha egyetlen cél vezérelne: időnként ledobni egy újabb közhelyes beszólást. A csapat többi tagja – Barry, Roo, Aldon, Carter, Donnie, Reed – csak azért van jelen, hogy kitöltsék a játékidőt. Egyikük sem válik emlékezetessé, mind csak bólogató biodíszlet, akiket a forgatókönyv gépiesen tol előre-hátra, mint egy unalmas társasjátékban a bábukat.

Az egyetlen kivételnek tűnő figura Greta (Carrie-Anne Moss), a múltból visszatérő kémnő, néha villant valamit abból a szikrából, ami a régi spionfilmekben működött, de ezek a pillanatok is gyorsan elillannak a középszerűségben. Az ironikus megjegyzései, a “kémek öregszenek is” típusú félmondatok helyett inkább csak arról árulkodnak, hogy már a szereplők is unták az egészet.

A főgonoszok csak béna ripacsok

A Fubarban a főgonosz inkább karikatúra, mint valódi fenyegetés. Dante Cress állítólagos terrorvezérként próbál keménynek látszani, de valójában még a saját csapata sem veszi komolyan – és a néző sem. Az “apokalipszis” szálak is pont olyan papírvékonyak, mint a motivációi: bármikor el lehet felejteni, ki is az aktuális ellenség, mert egyik sem hagy nyomot.

Közben Theodore “Theo” Cripps (Guy Burnet) néha mintha Bond-féle cinizmussal, néha pedig mint egy elveszett tévésorozat epizódszereplője lavírozna, de ő sem képes kirángatni a szériát a mocsárból. Csak azt éri el, hogy a néző egy idő után csak azért reménykedik, hogy végre történik valami, ami kizökkenti ebből az altató szappanoperából.

Nincs tét és nincs semmilyen dráma

Az évad legnagyobb tragédiája, hogy egyszerűen nincs benne semmilyen tét. A “világvége” csak hangzatos duma, senki nem hiszi el, hogy bármelyik karakter meghalna vagy bármi megváltozna. Mindenki túléli, a “nagy veszélyek” mindig kipukkannak, mint egy olcsó lufi, a végén pedig mindenki boldogan mosolyoghat, hogy “micsoda kaland volt”. Az apa-lánya konfliktus, az exfeleség szúrkálódása, a csapattagok “nagy összeveszései” – mind-mind műbalhé, nulla valódi érzelem, semmi igazi empátia.

A családi szálak sem működnek, minden párbeszéd sablonos, minden konfliktus megjátszott, minden drámai pillanat inkább nevetséges, mint megható. Olyan, mintha minden szereplő csak egy elnyűtt szappanopera forgatókönyvéből lépett volna elő, és most büntetésből kellene végigszenvednie ezt a műsort.

Nosztalgia, ami már csak fáj

A Fubar második évada iskolapéldája annak, hogy nem minden régi legenda tud újjászületni. Schwarzenegger szimpatikus, de már nem tudja eladni a saját karakterét, a poénok szánalmasak, az akció halovány, a sztori szétesett, a mellékszereplők felejthetők, a főgonoszok papírból vannak. Ez a sorozat nem új fejezetet nyit, hanem csendben lecsapja a rolót – nosztalgia helyett kínos ráébredés, hogy a hősök is megöregszenek, és van, amihez már nem szabadna visszanyúlni.

Aki igazi akcióvígjátékot keres, messze kerülje ezt a Netflix-terméket, mert csak egy dologra jó: emlékeztetni, hogy a klasszikusok miért klasszikusok, és miért nem kell minden áron feléleszteni őket. Legenda ide vagy oda, ezt a show-t már semmi sem menti meg – legfeljebb az, ha gyorsan elfelejtjük.

-Gergely Herpai „BadSector”-