MOZI HÍREK – A legtöbben a Szárnyas fejvadász körüli káoszra csak a forgatás, az újravágások és a számtalan verzió miatt gondolnak, pedig a zűrzavar már akkor elkezdődött, amikor Philip K. Dick megjelentette az eredeti regényt. Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? filmre adaptálása legalább akkora rémálom volt Dick számára, mint a forgatókönyvíróknak, a rendezőnek, a színészeknek és a rajongóknak. Ha az üzleti háttéralkuk egy kicsit másképp alakulnak, akár már 1969-ben mozikba kerülhetett volna egy filmváltozat – ráadásul a legváratlanabb rendezővel, Martin Scorsese-vel az élen.
Az android-motívum eredetileg arra szolgált, hogy az emberi tudatosság természetét vizsgálja, nem pedig arra, hogy a mesterséges „replikánsokról” – mely kifejezést egyébként a filmesek találták ki, nem Dick – szóljon. Ezek a témák ragadták meg egy New York-i filmfőiskolás figyelmét: Martin Scorsese valami igazán egyedit keresett első igazi filmjéhez (a diplomamunkáját, a Ki kopog az ajtómon-t 1967-ben mutatták be). A mélyen vallásos, katolikus Scorsese filozófikus sci-fi témák felé fordult, amelyek egy paranoid kaliforniai hippi fejéből pattantak ki – elég nagy ugrás a vietnámi háború által traumatizált Travis Bickle karakterétől, nem?
Érdekes módon éppen a vietnámi háború volt az, ami valószínűleg megfogta Scorsesét, aki akkoriban maga is próbálta feldolgozni a még zajló konfliktus következményeit, s ez a motívum számos korai filmjét áthatotta. Ahogy Dick Paul M. Sammonnak adott interjújában elmondta, a regény középpontjában nem a gépek és emberek közti különbség eltűnése állt, hanem az emberi lélek elvesztése, amely mintegy PTSD-ként jelenik meg:
„Tudod, a Sheep-et épp a vietnámi háború közepén írtam, és abban az időben forradalmi és egzisztencialista módon úgy gondoltam, hogy ezek az android személyiségek annyira halálosak, annyira veszélyesek az emberiségre, hogy végül lehet, hogy harcolnunk kell ellenük. A probléma az, hogy ebben az öldöklésben vajon mi magunk nem válunk-e androidokká, miközben megpróbáljuk kiirtani őket?”
Scorsese és Dick tehát hasonlóan gondolkodtak a háború és annak pszichológiai következményeiről, különösen az empátia elvesztéséről. Scorsese lobbizott a filmes jogokért, de fiatal rendezőként, tapasztalat és kapcsolatok nélkül, esélye sem volt. Maradtak a bűnfilmek még egy évtizedig, mivel a jogokat hamar elvitte egy másik vevő. Első „igazi” filmje a Boxcar Bertha lett 1972-ben Roger Corman cégének filléres költségvetéséből, de ez legalább lehetővé tette számára, hogy a következő évben leforgassa a Mean Streets-et. A kemény, hű adaptáció esélye tehát már ekkor „nyugdíjba vonult.”
Itt kezd igazán bonyolódni a történet. Brian J. Robb Counterfeit Worlds című könyve szerint nem világos, miért bukott el Scorsese és barátja, Jay Cocks író a licitháborúban – talán kifutottak az időből, vagy nem tudták előteremteni a pénzt. Végül Bertram Berman szerezte meg a kizárólagos jogokat, ráadásul néhány hónappal a regény megjelenése után. A filmterv felmerülésekor Dick olyan neveket dobott be a szereposztásba, mint Gregory Peck vagy a noir-filmekből ismert Richard Widmark Deckard szerepére, illetve a Jefferson Airplane énekesnője, Grace Slick Rachel karakterének, akit végül Sean Young alakított.
A forgatókönyv hamar holtpontra jutott: senki sem tudta, hogyan kéne igazán hozzányúlni az anyaghoz. Egy független producer, Herb Jaffe az 1970-es évek közepén egy sci-fi paródiává próbálta átírni a történetet, nagyjából a Robert Altman-féle, akkoriban megmagyarázhatatlanul népszerű komédiák stílusában. Ha szerinted már Winston Wolfe robotokat gyilkolva is abszurd lenne, vagy Atticus Finch repülő autóval Rick Deckardként, képzeld el, ahogy Elliot Gould Voight-Kampff teszteket végez. Jaffe annyira elrugaszkodott, groteszk irányba vitte el a sztorit, hogy Dick teljesen kiakadt: egy szitkomhoz hasonlította a forgatókönyvet.
A Scorsese-féle Szárnyas fejvadász talán nem lett volna jó ötlet…
A film végül csak végső megoldásként született meg, Ridley Scott rendezésében, Harrison Forddal a főszerepben. A hollywoodi áttörésre vágyó Hampton Fancher író akár kilenc változatot is kidolgozott, mire összeállt a forgatókönyv. A korai verziókban – a Retrofitting Blade Runner című kötet szerint – Rachel öngyilkosságot követ el Deckard kérésére. A végső filmben csak a robotokra vadászó detektív karakter és az emberi mivolt mibenléte maradt közös pont a könyvvel. Az eredeti cím is eltűnt, a Blade Runner ötlete gyorsan új irányt vett.
Bár végül egy újraértelmezett, izgalmas filmváltozatot kaptunk Dick regényéből, minden sci-fi rajongó, Philip K. Dick-fanatikus vagy Martin Scorsese-hívő elgondolkodhat, milyen lett volna, ha mégis ő kap lehetőséget. Ám nem árt lehűteni a képzeletünket: újonc rendezőként, filléres költségvetésből, sci-fi tapasztalatok nélkül, speciális effektcsapat és Douglas Trumbull-féle trükkmesterek nélkül a végeredmény biztosan sokat vesztett volna. Ráadásul kimaradt volna Rutger Hauer legendás monológja és a cyberpunk tökélyre vitt látványvilága, amelyet Scott díszlettervező csapata (Syd Mead, David L. Snyder és Lawrence G. Paull) álmodott meg. Ha végignézzük Scorsese 1970-es évekbeli munkásságát, végül mindenki jobban járt így – bármilyen gyötrelmes is volt az a fejlesztési pokol.
Forrás: MovieWeb
