FILMKRITIKA – Ben Affleck és Jon Bernthal párosán ismét hatalmasat lendít a film, hiszen a két színész dinamizmusa elviszi a hátán ezt a csavaros, ám helyenként túltolt folytatást. Gavin O’Connor rendezésében Christian Wolff és öccse, Brax, próbálják rendbe hozni megtépázott kapcsolatukat, miközben egy globális összeesküvés szálait bogozzák. Bár a produkciót nem a két hónappal ezelőtti Intercom VIP-vetítésen néztük, hanem az Amazon Prime magyar szinkronos verziójával, az élmény így is adott egy kis indíttatást ehhez a kritikához.

Az A könyvelő első részének végén Christian Wolff, Ben Affleck autista könyvelő és bérgyilkos karaktere végre elérte a hőn áhított szabadságot: lakókocsijával hátat fordított a világnak, magányban és csöndben élhette tovább az életét. Miután leszámolt egy minden hájjal megkent üzletemberrel, és újra egymásra talált rég elveszett testvérével, Braxszel (Jon Bernthal), Christian végleg faképnél hagyta Illinoist, hogy szabadon vándoroljon.

Idahóban szinglinek lenni sem leányálom – amikor a magányos farkas randizni próbál

Az új felvonásban Christian Idaho vidékén próbálja összerakni szétesett életét – és talán egy kis romantikára is vágyik. A kezdő jelenetek egyikében látjuk, ahogy idegesen öltönyöket próbálgat egy villámrandi eseményre készülve, aztán hirtelen vágás, és máris egy konferenciateremben ül, ahol sorra érkeznek a nők, hogy elcsábítsák a furcsán sármos, autista könyvelőt. Már itt érezni, hogy O’Connor ezúttal lazábbra, könnyedebbre veszi a figurát, és míg a korábbi akció-thriller szigorú vonásait most háttérbe szorítja, a poénokat és a fanyar humort előtérbe tolja.

Az A könyvelő 2 valójában inkább testvérpáros-vígjáték, csak akció- és thriller-köntösben – O’Connor és Bill Dubuque (aki az első részt és az Ozark-ot is jegyzi) főleg a Christian–Brax kapcsolat mélyítésére koncentrálnak. A közös múltból eredő sértettség, a trauma és a köztük lévő feszültség most sokkal hangsúlyosabb, de a komikum is erőteljesebb. Affleck és Bernthal sziporkáznak együtt, és amikor a történet túltolja a rejtélyes szálakat, vagy logikai buktatókba ütközik, a két színész közötti kémia akkor is kihúzza a filmet a bajból.

Kémek, hullák és logikátlanság: a mellékszálak mocsara

A történet középpontjában Ray King (J.K. Simmons) meggyilkolása áll, aki a Pénzügyminisztérium egykori főnökéből lett magánnyomozóként próbált egy Salvadorból menekült család ügyében igazságot szolgáltatni. Az utolsó találkozóját egy Los Angeles-i kocsmában ejtette meg egy titokzatos nővel, Anaïs-szal (Daniella Pineda), de hogy miért is vállalta ezt az egészet, arra a film csak homályos, félmondatokkal utal – a motivációk logikája enyhén szólva is hagy kívánnivalót maga után.

King örököse, Marybeth Medina (Cynthia Addai-Robinson) kerül képbe, aki először teljesen tanácstalan, hogyan kéne összerakni ezt a kusza ügyet, de hamar világossá válik, hogy megint Christian Wolff lesz a kulcs a rejtély megoldásához. Marybeth persze továbbra sem rajong azért, hogy egy volt bűnözővel kelljen együtt dolgoznia, de King utolsó üzenete miatt kénytelen bevonni Christiant is. Ahogy vizsgálódni kezdenek, kiderül, hogy King csak egy apró láncszeme volt egy sokkal nagyobb, ismeretlenek által irányított összeesküvésnek.

Christian, ráérezve, hogy egyedül kevés lesz, felhívja öccsét, Brax-et, akivel az előző rész óta nem beszélt. Bár elvileg kibékültek, a sebek még frissek, így most közösen vágnak neki a nyomozásnak, hogy megtalálják King gyilkosát. A szálak Los Angeles legmélyebb bugyraiba vezetnek, egy olyan világba, ahol a kiszolgáltatottakat gátlástalanul kihasználják, és ahol az igazság mindig egy újabb bűnügy árnyékában bújik meg.

Testvérpárosból színpad: amikor a lelki sebek szórakoztatnak

Az A könyvelő 2 központi rejtélye igazából csak ürügy, hogy a két főszereplő minél többet sziporkázzon együtt – ezt O’Connor rendező is pontosan érzi. Affleck és Bernthal párosa annyira működik, hogy szinte minden jelentősebb fordulat után jut idő egy újabb testvéri beszélgetésre, sörözésre vagy éppen tetőn való filozofálásra. Miközben a két testvér közel egy évtizedes, homályos okokra visszavezethető haragját próbálják feloldani, a film legélőbb, legemberibb pillanatai születnek meg. Közös sörözések, country tánc egy helyi kocsmában vagy épp csapdák állítása az ellenségnek – ezekben a jelenetekben érezni igazán, mennyire működik köztük a kémia, és hogy a felszíni viták mögött mély lelki sérülések lappanganak. Bár most jóval könnyedebb, vidámabb a hangvétel, az A könyvelő univerzuma továbbra is sötét, kemény témákon alapszik.

Az első rész ismerete sokat hozzáad Christian karakterének fejlődéséhez, így az újabb fordulatok is súlyosabbnak, kerekebbnek tűnnek. Bár továbbra sem tökéletes a magas funkcionálású autizmus ábrázolása – helyenként túlzó, rajzfilmszerű –, Christian most még inkább kiáll a mássága mellett. Ezt erősíti az a humorral és szeretettel teli mellékszál, amelyben Justine (Alison Wright), Christian nem beszélő autista társa és maga Christian a jól finanszírozott Harbor Neuroscience Academy diákjaival is foglalkoznak – mindez mintha a Batman és X-Men keresztezéséből született volna. Főhősünk igyekszik javítani az emberi kapcsolatait is, és olyan társas helyzetekbe veti magát, amiket régen nagy ívben elkerült volna.

Hiányzó karakterív, túlbonyolított rejtélyek

Sajnálatos módon Brax karaktere jóval kevesebb figyelmet kap, így Bernthal tehetsége ellenére gyakran egysíkúvá válik az alakítása. Ebben közrejátszik az is, hogy O’Connor és Dubuque forgatókönyve néha túlzottan is belebonyolódik a kapcsolatok, motivációk és pénzszálak hálójába – a földrajzi és időbeli ugrálások, a csavarok tömkelege miatt a film közepe helyenként leül, nehezen követhetővé válik. Szerencsére O’Connor rendezése alapvetően feszes, mindig igyekszik humort vinni még az akciójelenetekbe is, a vágások pontossága pedig szinte már könyvelői precizitást tükröz. Bár néha túlzásba viszi az erőszakot, a rajongók így is megtalálják benne azt a testvéri dinamizmust, amiért az első részt is szerették.

– Herpai Gergely „BadSector” –