FILMKRITIKA – Ha azt hinnéd, már minden lehetséges versenypályán megkaptad a kötelező „a veterán visszatér – fiatal tanul tgőle” sémát, az F1 – A film mégis képes egy vadiúj adag oktánnal felpörgetni az autósfilmes műfajt. A zárt, adrenalinban úszó motorsport-világot nem csupán lenyűgöző technikai precizitással, hanem filmszerű atmoszférával és zenei dömpinggel hozza közel, hogy az ülésből szinte kiérezni az égett gumiszagot és a feszültséget. A 61 éves Brad Pitt főszereplésével forgatott nyári autóversenyzős blockbuster drámát a budapesti Etele mozi egyik kisebb termében, egy héttel az országos premier előtt láttuk.

Az 1990-es évek hajnalán Sonny Hayes (Brad Pitt) a Forma–1 legnagyobb ígérete volt. Egy végzetes esemény azonban derékba törte a karrierjét, és hosszú időre eltűnt a reflektorfényből, csak hogy néha-néha ismeretlen pályákon villanjon meg – a bátorsága, tehetsége még mindig a régi maradt. Mikor régi barátja, aki épp a csőd szélén egyensúlyozik csapatával, felkéri egy utolsó nagy visszatérésre, Sonny lecsap a lehetőségre. Az istálló fiatal sztárja, Joshua Pearce (Damson Idris) először csak egy kiégett, elavult legendát lát benne – természetesen hatalmasat téved. Pitt lehengerlő jelenléte végig uralja a filmet, miközben Idris karaktere sem marad a háttérben, szikrázik köztük a feszültség.

Száguldás két generáció között

A premiert már hónapok óta óriási várakozás övezte: Budapesten június 26-tól fut a mozikban, de később az Apple TV Pluson is elérhető lesz. A kulisszák mögött a Top Gun: Maverick álomtriója – Joseph Kosinski rendező, Ehren Kruger forgatókönyvíró és Jerry Bruckheimer producer – dolgozott össze. A sztori alapja ismerős: veterán és feltörekvő újonc, eleinte izzó ellentétek, aztán tisztelet, fejlődés és összecsiszolódás – az öreg még nem tett le semmiről, a fiatal pedig, bár nem szívesen vallja be, pont egy ilyen mentorra szorul.

Kosinskiék természetesen nem most találták fel a „vén róka–fiatal farkas” dramaturgiát: ez a filmes történetmesélés egyik alapköve, gondoljunk csak a Az üldözők, a Kiképzés, a Zsaruk vagy a Men in Black – Sötét zsaruk című klasszikusokra. Az archetipikus dinamika nagy előnye, hogy a néző bármilyen háttérrel könnyen bele tud helyezkedni a karakterek helyzetébe – még akkor is, ha életében nem volt jogosítványa (mint például nekem, haha), és amúgy nem érdeklik az autós filmek.

Realizmus, adrenalin, halálközeli élmény

Ez a film tényleg beáll a műfaj élbolyába, a Hajsza a győzelemért, a Gran Turismo, a Ford kontra Ferrari vagy a legújabb Ferrari mellé. Ami kiemeli a sorból, hogy Joseph Kosinski döbbenetes részletességgel varrja bele a valódi Forma–1 világát a fiktív sztoriba. Ehren Krugerrel, illetve az Oscar-díjas Claudio Miranda együtt egy olyan, pulzáló, akciódús visszatérés-történetet hoztak össze, ahol a főhős ismét mindent kockára tesz.

A forgatás 18 hónapon át zajlott, több mint tucatnyi valódi Grand Prix helyszínen (többek között Budapesten is!), ahol a főszereplők ténylegesen Forma–1-es autókat vezettek. Ahogy a Top Gun: Maverick esetében, most is Miranda és Kosinski tologatta a kamera határait: minden elképzelhető szögből, kabinból, sőt, pilótaszemszögből is láthatjuk a jeleneteket, átélve a versenyzés halálközeli izgalmát. A film egyes pillanataiban tényleg ott ülünk a volán mögött, ahol a félelem és az eufória egyszerre tapintható.

Technikai parádé – Kosinski és Hans Zimmer totális támadása

Ami igazán átütővé teszi az egészet, az a technikai kivitelezés: Joseph Kosinski újra bizonyítja, hogy mestere a testet-lelket megremegtető blockbustereknek (IMAX-ban egyszerűen kötelező a film – mi sajnos csak egy kisebb vásznon láttuk a sajtóvetítésen.) A film versenyjelenetei elképesztően élethűek, hiszen a fiktív csapat autóit tényleg valódi Forma–1-es gépekkel, a világ legismertebb pályáin vették filmre. Mindenféle kamerát bevetnek: elöl, hátul, oldalt, drónnal a levegőből, vagy akár a pilóta sisakjából – így valóban átélhetjük a pálya őrületét.

A vágást Stephen Mirrione (Traffic, 21 gramm, Babel, Birdman) jegyzi, aki félelmetes tempót diktál, a jelenetekbe szinte beleszédülsz. És akkor ott van Hans Zimmer zenéje (Gladiátor, Dűne), amely Giorgio Moroder-stílusú szintikkel és az autók dugattyúhangjaival keveredik, hogy tényleg minden érzékszervünkre hasson – Zimmer egyik legemlékezetesebb munkája.

Nincs történetbeli meglepetés, de annál nagyobb az élmény – itt az út számít, nem a cél, tudjuk előre, mire megy ki a sztori…

A versenyeknél pontosan tudjuk, hol a célvonal, és az F1 – A film is hamar sejteti, hova tart. Mégis, a történet nem a végkimenetellel, hanem a közben átélt lendülettel, tempóval és izgalommal varázsol el. Brad Pitt higgadt erejével és hol karizmatikus, hol épphogy sebezhető, máskor romantikus jelenlétével végig képes magával ragadni a nézőt – ezért a moziélményért érdemes rajthoz állni.

-Herpai Gergely „BadSector”-