SOROZATKRITIKA – J.J. Abrams és LaToya Morgan koprodukciójában a Max nyolcrészes évada olyan, mintha egy ponyvaregény és egy klasszikus izomautós mozi robogna össze Arizona napsütötte országútján: egy FBI-ügynök hajt igazságért (és persze bosszúért), oldalán egy vagány menekülősofőrrel, aki szintén leszámolni készül a múltjával. Bár leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a Duster hősei csak azért állnak össze, mert mindkettejüknek elege van „A Rendszerből”, a sorozat igazi zsenialitása pont abban rejlik, hogy maradéktalanul kiszolgálja a nézői igényeket – és közben csibészesen szórakoztat. Talán ezért is ücsörög most a magyar HBO MAX nézőknél a negyedik legnézettebb helyen a TOP 10-ben.

Nina Hayes FBI-ügynök (Rachel Hilson) valódi szimat, aki nemcsak okos, de szereti is, amit csinál. Egy igazságosabb korban, mondjuk, ha nem a hetvenes évek Amerikájában járnánk, már rég osztályvezető lehetne, de 1972-ben, fekete nőként, minden nap duplán kell bizonyítania, és a legnagyobb akadály a saját kollégái előítélete. Hiába van benne tűz, Hayes-t rendszerint csak a „futottak még” kategóriás ügyekhez engedik, azokhoz is csak kemény harc árán. Amint elnyeri egy-egy aktív nyomozás lehetőségét, rögtön szembe találja magát röhejes határidőkkel, ellenérdekelt „szövetségesekkel”, és azzal, hogy a mércét mindig úgy állítják be, hogy elérhetetlen legyen számára. Ami mégis visszatartja attól, hogy felgyújtsa az egész arizonai irodát, az legfeljebb félig szakmai: hisz az igazságszolgáltatásban, de a tét nála inkább személyes. Az a nyomozás, amit végül elcsíp, a gyerekkorához, az apjához, és ahhoz a férfihoz kötődik, aki mindkettőt elvette tőle.

Gázt neki! – Egy menekülősofőr saját ligában játszik

Jim Ellis (Josh Holloway – magyar hangja Kamarás Iván) az a fickó, akit mindenki ismer, de senki sem ért igazán. Amióta vezethet, az FBI „a Délnyugat Al Caponéjaként” elhíresült Ezra Saxton (Keith David) jobbkeze, és ha kocsiról van szó, nála nincs jobb: minden üldözést leráz, minden szűk helyen átcsusszan. A külseje is ikonikus – hosszú, szőke haj, félmeztelenül is filmesen vágott hasizom, széles, mégis csibészesen szerény mosoly. Ellist lehetetlen nem észrevenni, de a saját közegében ő mindig csak „a sofőr”, a háttérember. Hiába bűvészkedik a vörös Plymouth Duster volánjánál, mindenki csak az autót, meg maximum a szőke srácot látja – pedig ő többre, nagyobbra, fontosabbra vágyik. Saxtonhoz bonyolult apa-fiú viszony köti, de a családi hierarchiában ő mindig is „a második volt”: a testvér, akire kevesebb fény esett.

Ez végképp tragikus fordulatot vett, amikor évekkel ezelőtt meghalt a bátyja, Joe. A család eredeti vezére, Wade Ellis (Corbin Bernsen) szintén Saxtonnak dolgozott, a terv pedig az volt, hogy Joe örökli a bűnbirodalmat. Ám egy „baleset” mindent megváltoztatott: Jimnek gyászolnia kellett, a rendőrség pedig lezárta az ügyet. Ez a veszteség viszi Jimet végül Hayes oldalára: a nő informátort keres, és amikor sikerül összegyűjtenie elég bizonyítékot, hogy Saxtont összefüggésbe hozza Joe halálával, Jim végül beleegyezik a közös akcióba – bár minden lépése fájdalmasan emlékezteti a múlt sebeit.

Autós üldözések, bowling klubok és Warner-féle easter eggek

Innen aztán a Duster első évada lendületesen száguld végig az arizonai sivatagon és a hetvenes évek kultúráján. Jim és Hayes kettős játékot űznek: miközben látszólag ellenfelek, titokban egy célért harcolnak. Jim rendre bizarr figurákba botlik: The Blade vagy Sunglasses (Patrick Warburton karikatúraszerűen hozza az Elvis-rajongó maffiózót, aki a „Great Bowls of Fire” bowlingpályáról irányítja birodalmát) minden jelenetben önálló show-t csinálnak. Jim szorongásai – egy igazi filmes gegként – olykor egy Looney Tunes rajzfilmben manifesztálódnak, de amikor a valóságban is Howard Hughes szállodaszobájában találja magát, már ő sem tudja, mi az álom és mi a valóság. Az elmaradhatatlan lövöldözések és kocsmai bunyók mellett minden epizódra jut egy-egy klasszikus autós menekülés is – mindez igazi retró lendülettel, patinás soundtrackkel megfűszerezve.

Jim karaktere egyértelműen viszi a show-t: mindig mozgásban, a szabadság illúziójával, míg Hayes folyton adminisztratív útvesztőkben vergődik. Már az első epizódban kiderül, hogy papírhegyek, elveszett akták és végeláthatatlan jelentések között kell boldogulnia, miközben összebarátkozik a szintén kívülálló, félig navajo, örökösen pörgő Awan Bitsui-val (Asivak Koostachin), akinek Superman-es pénztárcája legalább akkora figyelmet kap, mint a háttérsztorija – egyértelműen a Warner Bros. ravasz marketingje a közelgő Superman mozifilmre, ami július 11-től lesz látható.

Hilson életteli játéka és a Morgan–Abrams forgatókönyvek épp annyi eleganciát és könnyedséget visznek a nyomozói szálba, hogy Hayes szála sem unalmas Jim kalandjai mellett. A Duster egy nosztalgikus, izomautós hommage, amelyben a karakterek áhítattal nézik a Bullitt – San Franciscó-i zsaru ikonikus jeleneteit, és Hayes figuráját simán egy lapon említik Pam Grierrel. A zenei aláfestés tele klasszikus rockslágerekkel, a főcím pedig – amit maga Abrams komponált – látványos, Hot Wheels-ihletésű pörgés.

Padlógázzal, de kézifék nélkül: a Duster nem akar többnek látszani, mint ami

A Duster tökéletesen passzol a Max legújabb stratégiájához: prémium, de a fellegekig nem rugaszkodó sorozatok születnek, ahol egy tapasztalt tévés (Abrams) vesz elő egy népszerű zsánert (autós akció), hogy abból megbízható, nézőbarát, nem túlpörgetett szériát faragjon. Bár csak nyolc rész jutott az évadra (szemben például a The Pitt 15 epizódjával), és érződik a bőkezű büdzsé, a Duster nem akarja újra feltalálni a kereket. Csak szórakoztatni akar – méghozzá a lehető legsimábban. Holloway hetvenes évekbeli sármja, a villogó piros autó, Hilson dühös, karizmatikus ügynöke és a ruhatár – minden a helyén.

Persze, nem minden tökéletes: az autós üldözések néha kicsit fantáziátlanul, kihalt utakon zajlanak, és a szezon egyszer sem gyorsít igazán negyedik fokozatba – nem kapjuk meg a Star Wars: Zsivány Egyes (Cassian TIE-vadász-lopása) szintű adrenalint, de a sorozat annyi apró részletben működik jól, hogy könnyű elnézni a döccenőket. Ha valaki szereti, ha a főhősök „kicsinálják a rendszert”, akkor a Duster nem a presztízsért jött, hanem azért, hogy végre megint öröm legyen a nézőtérre ülni – és egy picit nosztalgiázni.

-Herpai Gergely „BadSector”-