FILMKRITIKA – Két hónapja még a mozik sötétjében csöpögött a vér, most viszont már az HBO Maxon is lecsekkolhatjuk, mire képes Ryan Coogler, ha elengedi a fantáziáját. A Bűnösök nem egyszerűen vámpírfilm: igazi blues-orgia, harmincas évekbeli déli fülledtség, Coogler-patent karakterek, és egy nagy adag filmes bátorság. Megforgatja, amit eddig a vámpírokról gondoltunk, miközben úgy csap arcba a blues és a gőzölgő éjszakai élet, mintha magunk is ott tántorognánk a Mississippi partján. Hogy működik-e ebben a véres közegben Coogler emberközpontú, szinte lírai látásmódja? Azt garantálom, hogy ilyen blues-átitatott, nyers, bizarr vámpírfilmhez régen volt szerencsénk – és tényleg kár lenne kihagyni, ha szereted, ha egy film egyszerre húzza le a leplet a műfaji toposzokról és dörgöl orrba valami teljesen mással. Én sajnos egyéb elfoglaltságom miatt a sajtóvetítésről lemaradtam, most viszont a magyar HBO Max premierjét a vetítőmön nézve igazi moziélményben volt részem

Ryan Coogler nem a levegőbe beszél: a Creed-ből és két Marvel-filmből csinált kultuszt, de régóta érett benne a saját, szabad kézzel festett mozi. Már a Fruitvale Station-nel jelezte, hogy a társadalmi drámákat sem sablonra gyártja – és most végre tényleg mindent ráenged a vászonra, amit csak lehet. A Bűnösök ennek az alkotói szabadságnak az esszenciája: Coogler megfogja a klasszikus déli legendákat, beledobja egy vámpíros üstbe, és az egészet blues-zal, szexszel, misztikummal és egy kis jazzes fűszerezéssel főzi egybe.

1932-ben járunk, egy párás Mississippi-menti városkában, ahol két testvér, Smoke és Stack (mindkettőt Michael B. Jordan alakítja, és valami őrületes digitális trükkel tényleg kettéosztja a karakterét), hét év chicagói kitérő után tér vissza a mocsárba. A szóbeszéd megelőzi őket: félik, csodálják, legendák szólnak Capone-ról és a félvilágról – tipikus déli nagyfiúk, akik „juke jointot” akarnak építeni, ahol hideg ír sör és ropogós harcsa mellett szólhat a blues. Stack, a csibészebb, a helyi tiszteletes fiát, Sammyt szervezi be zenésznek, Smoke pedig a város régi keményfiúival bizniszel, miközben visszatér a Hoodoo-ban jártas feleségéhez is, akivel közös gyászuk Annie, az elveszett lányuk (Wunmi Mosaku).

A klub szinte egy nap alatt kinő a földből – tipikus amerikai álom, csak kicsit több izzadsággal és blues-zal. Mire lemegy a nap, a fél város ott táncol, forr a hangulat, a sör, a zene – de a sztorinak még közel sincs vége. Három vámpír toppan be, Remmick (Jack O’Connell) vezérletével, de csak addig játszanak jófiút, amíg be nem hívják őket. Innentől gyorsul be minden: egy átváltoztatott rokon elég, hogy a buli vérfürdőbe fulladjon, és már megy is a harapás-csata a tánctér közepén. Blues, vér, sikoly, déli abszurd, egyszerre minden, amit csak elbír a vászon.

Vér helyett blues – és még annál is több

Az biztos: a Bűnösök a rendező legjobban kinéző filmje, és nem csak Marvel-mércével. Itt tényleg érzed a forróságot, a nyirkos pamutmezőket, a déli éjszaka súlyát. A Jim Crow-korszak árnyai végig ott settenkednek a háttérben, de a blues és a közösségi lendület, a család, a veszteség, a meg nem bocsátott bűnök mind ráülnek a sztorira. És még ha a vámpírok kicsit túlzóak, a klubjeleneteknél tényleg ott dobban a szíved, annyira eleven minden. Miles Caton hangja végigkíséri az egész filmet, és tényleg egy pillanatra el is felejted, hogy horrort nézel – amíg nem kezd hullani a vér a táncparketten.

A táncos-zenés betétek szenzációsak: nem annyira elmebeteg, mint a Babylon őrült nyitánya, de épp elég vad, hogy egy életre beégjen. Coogler kicsit sem szégyenlős, ha nagyszabású, lendületes jelenetekről van szó: Michael B. Jordan duplázása végig parádés, egyszerre bűnrossz csávó és megtört családapa. Coogler pont annyira csapong, hogy sose tudod, merre fordul a sztori: családi tragédia, társadalmi kiáltvány, horror, groteszk déli show, és mindez egyetlen filmben, mégis működik. A Bűnösök olyan műfaji koktél, amibe mindenből jut egy erős adag – és ez baromi jól áll neki.

A horror viszont nem mindig jön át: néha inkább hangulat, mint igazi para. A vámpírok helyenként inkább mulatságosak – főleg Robert Eggers Nosferatu után –, de Coogler láthatóan jobban szereti az összetett karaktereket, mint a zombi-módra vérengző szörnyeket. A testvérpár lelki nyomora, a közösség kettőssége, a veszteségek fojtott drámája sokkal izgalmasabb, mint a tényleges vérengzés. Itt a blues, a családi kötelék és az életvágy az igazi fegyver – és ebben Coogler tényleg mester.

Mikor a vámpírok inkább statiszták

Sokan panaszkodnak, hogy a mai horrorból hiányzik a lendület, a vér és az igazi túlzás – Coogler meg pont ezeket hozná vissza, de félúton elbizonytalanodik. A Bűnösök legnagyobb baja, hogy a harapások előtt mindig elvágja a jelenetet, így az igazi borzongás és brutalitás helyett inkább műfaji poénkodást és blues-felvonulást kapunk. A vámpírok szinte karikatúrák: a klub előtt dalolva várják a meghívót, egy pillanat alatt mormon misszió lesz belőlük, ahelyett, hogy vérszívó rémek lennének. Jack O’Connell Remmickje a levegőben röpköd, de pont annyira félelmetes, mint egy paródia – főleg mikor ír néptáncot jár, aztán visszavált déli vámpírrá. A film kulturális mixe annyira összekuszálja az ír és amerikai utalásokat, hogy egy ponton túl már csak a fejemet fogtam.

Az effektek sem mindig hozzák a szintet, a vámpírok szeme csak furcsán villan – elég olcsó trükk. A karakterek viszont mindenért kárpótolnak: Michael B. Jordan két szerepben is remekel, Stackként laza, Smoke-ként tragikus. Steinfelddel való kémiája tényleg működik, Annie-vel közös jelenetei pedig odavágnak érzelmileg. Wunmi Mosaku a sorozatvilágból kilépve végre filmsztárként is bizonyít, Miles Caton pedig egy zenés jelenettel ellopja a show-t. Coogler nem a vámpírokkal, hanem a színészekkel alkot nagyot: mindenki annyira elemében van, hogy tényleg élmény nézni őket.

Blues, vér, tánc – de a horror csak félgőzzel üzemel

A Bűnösök egy igazi áramütés: Coogler tíz év filmes tapasztalatát önti bele ebbe a műfaji őrületbe, ahol a látvány, a zene és az akció a fő attrakció. Ha a karakterek néha sekélyesek, a forgatókönyv meg billeg, azt is simán elnézed – mert ritka az ilyen bátor, vad, eklektikus film. Egy valamit viszont ki kell mondani: Coogler itt még nem horror-rendező, de nem is baj, ha nem akar az lenni. A Bűnösök bebizonyítja, hogy egy zseniális alkotó is megbirkózhat egy ismeretlen tereppel – a horror pedig csak nyer vele, ha valaki ennyire nem veszi készpénznek a műfaji szabályokat. A vér, a blues, a déli gótika kavargása nem mindenkinek való – de akinek igen, annak pont emiatt marad emlékezetes.

– Herpai Gergely „BadSector” –