SOROZATKRITIKA – Amikor évekkel ezelőtt olvastam A mackóról, eszembe sem jutott volna, hogy ez lehet számomra a valaha volt legjobb sorozat. Most, a 4. évad végével pedig azt kell mondjam, ez a sorozat annyira minden alkotóelemében aprólékosan kivitelezett és profi, mint egy tökéletes menüsor a világ legjobb éttermében. Mindenképp a legjobbak közé repítette magát a szívemben.

Pedig, ha ajánlanom kellene, lehet, hogy nem lenne könnyű dolgom, mert azt hiszem, minden tökéletessége ellenére sem lehet ez mindenki kedvenc sorozata…

„Minden pillanat számít”

Azt hiszem, az első, amit mindenképp tisztázni kell, hogy bármennyire is könnyed, poénosabb jelenetekkel indít az első 1-2 évad, a felszín alatt igazából ez egy kemény dráma.
Az alapszituáció, miszerint egy évek óta az otthonát elhagyó srácnak – aki nem mellesleg ez idő alatt a világ legjobb séfiskoláiban lett a világ egyik legjobb séfe – hazatérve át kell vennie az öngyilkos testvére által ráhagyott családi éttermet, bár elsőre lehet, hogy nem tűnik olyan izgalmasnak, mint egy rákos kémiatanár drogbáróvá emelkedése, de hidd el nekem, ez a sorozat olyan érzelmi hullámvasút lesz, hogy felváltva fogsz nevetni és sírni.
Az étterem élete mellett futó drámai szálak, mint a gyász, az évek óta cipelt traumák, a kimondatlan fájdalmak, az emberi kapcsolatok és a „megváltáshoz” vezető út mind képesek egyik pillanatról a másikra lélekszaggatóak lenni.
Többet nem szeretnék lelőni, mert szeretném, ha mindenki, aki erre fogékony, maga élné át az érzelmeket, amit ez a sorozat képes kiváltani.
Az egész alapja az érezhetően tökéletesre fejlesztett forgatókönyv. Ahogy a sorozat mondja is: „minden pillanat számít”… és ez itt hatványozottan igaz. Nincs egy felesleges másodperc, egyetlen felesleges mondat sem a párbeszédekben. Minden pillanat egy tökéletesen megtervezett és kivitelezett mestermű.

„Igen séf!”

Nem lehet elmenni a színészek zavarba ejtően erős alakítása mellett sem. A főszereplők, mint Jeremy Allen White, Ayo Edebiri – aki nem mellesleg több részt rendezett is –, Ebon Moss-Bachrach és Liza Colón-Zayas mind olyan alakítást nyújtanak, amire számomra ritkán volt példa életemben. Minden arcrándulás, érzelem, hangsúly annyira rendben van, hogy nem hittem a szememnek. Itt mindenkinek megvan a maga története, démonai és jellemfejlődése, amin keresztülmegy az évadok alatt. Azt hiszem, ez a sorozat egyik legnagyobb erőssége.

A mellékszerepekben feltűnő Jamie Lee Curtis és Jon Bernthal színészi játéka volt számomra az, ami feltette a pontot arra a bizonyos i-re. Őszintén mondom, hogy Jamie Lee nem jelenik meg sokszor, de akkor úgy uralja a képernyőt, olyan színészi alakítással, amit nagyon ritkán láttam életemben, és soha nem fogok elfelejteni.
Egyszerűen nem tudom, hogy jöhetett össze ennyi mérhetetlenül tehetséges ember erre a sorozatra, de érezhetően mindenki a maximumot tette bele magából.
Bárki jutna eszembe, órákig lehetne mondani lelkesen a hozzá fűződő jeleneteket.

Kép, hang, íz – Gasztro- és képi orgia

Továbbá, ami a sorozat alatt többször feltűnt és kimagasló volt, az az operatőri munka.
Gondolhatnék itt az első évad „vágás nélküli” részére – ahol eluralkodik a konyhán a káosz –, vagy akár az elképesztően hangulatos városi látképekre, a profi kameraszögekre: mind zseniális.
Néha olyan ételeket mutatnak másodpercekre, aminél fogtam a fejem, hogy „Édes Istenem, mennyi idő lehetett ezt az ételt 2 másodperc miatt ide elkészíteni?”
Az egészet mesteri módon fokozza az a soundtrack. Nem tudnám megmondani, mikor hallottam akár filmben, de leginkább sorozatban ennyire hibátlanul összeválogatott, mindig a legjobbkor, legjobban odaillő zenéket. Nagyban hozzájárul a sorozat nagyságához, abban biztos vagyok.

Tudom, a magyar közönség kifejezetten elutasító az eredeti hanggal és felirattal nézhető tartalmakkal szemben… Ezen sorok írásakor a 3-4. évad érhető el szinkronnal, de ha hallgattok rám, ha valamit… ezt csak eredeti hanggal nézzétek. Nem rossz a szinkron, őszintén… csak valami elveszik belőle.

A másik, ami miatt nem lesz mindenki sorozata szerintem, hogy a felszín alatt alapvetően ez egy dráma, és abból sem a legkönnyebb. A rövid részek ellenére sokszor lelkileg megterhelő tud lenni, és nem biztos, hogy mindenki darálni fogja, mint más sorozatokat.

Lelki menüsor

Azt hiszem, talán eléggé átjött, hogy ennek a sorozatnak sikerült teljesen bedarálnia.
Soha nem felejtem el, ahogy itt lettem hagyva a 2. évad végén, minden napot heteknek éreztem az új évadig, és semmit nem vártam jobban, mint hogy tudjam, mi történt azután.
Ez volt az a sorozat az utóbbi jó pár évben, ami a legtöbb érzelmet generálta bennem, és folyamatosan rálicitált a nem kis elvárásaimra.

A magam részéről hálásan köszönöm az élményt, az érzéseket, a nevetést, sírást. Mindent.
Őszintén remélem, minden díjat elvisznek, amit csak lehet, mert szívből megérdemlik.
Idén én a Stranger Things grandiózus lezárásától várok valami olyat, ami sorozattörténelmi esemény lesz… Mégis azt érzem, engem A mackó évek óta megvett, és ez idén sem volt másképp.

-Sonny Cavalera-