FILMKRITIKA – James Gunn végre elhozta a sajátos, pimasz humorával és bohókás stílusával átitatott Superman-filmet, ami egyszerre borítja fel a szuperhős-szabálykönyvet és tiszteleg a legendák előtt. Szerda délelőtt az Etele pláza mozijában néztük meg a sajtóvetítést – a helyszín rendben volt, de egy IMAX-vászon azért ütősebb lett volna. Gunn szuperhőse nem próbál mindenáron megfelelni a közönségnek: őszinte, színes, és néha pimaszabb, mint amit a DC-rajongók megszoktak.

James Gunn filmjeiben eddig is bőven kaptunk szemtelen humort és váratlan stílusváltásokat, de a felszín alatt mindig ott rejtőzik valami gyermeki őszinteség, meg az a hite, hogy egyetlen különc (vagy földönkívüli) tényleg jobbá teheti a világot. Ezért is logikus lépés, hogy A galaxis őrzői rendezője most a szuperhősök alfájához, Supermanhez nyúlt, és a sajátos Gunn-védjegyeket rá is húzta a köpenyes ikonra. Bár néha kicsit túltoltnak és szétesőnek tűnik a film, a Gunn-féle Superman időnként egyszerre szokatlan, kockázatos és elgondolkodtató blockbuster, amelyben keveredik a régi hősök bája és az új rendező lazasága.

Újra csapnak a köpenyszárnyak – a DC-univerzum restarthoz ér

Július 11-től Budapesten is a mozikba került a Warner Bros legújabb nagy dobása, amely nem csupán a 2013-as Az acélember vagy a 2006-os Superman visszatér után kezd mindent elölről – hanem Gunn és Peter Safran vezetésével egy teljesen új DC-univerzumot indít el. Itt most nem a jól bejáratott hollywoodi szupersztárokra bízták a főszerepet, hanem a kevésbé ismert David Corenswet-re (lásd: Twisters, Lady In The Lake), aki először ölti magára Krypton fiának köpenyét.

A történet továbbra is Metropolisban játszódik, ahol Superman már három éve menti a napot, miközben a külvilág szemében ő csak egy szürke riporter, Clark Kent a Daily Planet-nél – titokban pedig Lois Lane (Rachel Brosnahan) párja, aki persze az egyetlen, aki valóban tudja, kivel is van dolga. Az idillt viszont gyorsan szétveri Lex Luthor (Nicholas Hoult ezúttal is kellően arrogáns), aki bármilyen áron megpróbálja rávenni az amerikai kormányt, hogy tekintsenek veszélyforrásként az idegenre, akit el kell tüntetni a föld színéről.

Gunn szabálytalan szupercsapata

A galaxis őrzői trilógiával Gunn már bizonyította, hogy a kívülállók, a laza poénok és a szívből jövő érzelmek tökéletesen megférnek egy képregényfilmben. A 2021-es The Suicide Squad – Az Öngyilkos Osztag is új ízt hozott a zsánerbe: harsány, véres, néha egészen abszurd, de mindvégig Gunn stílusában.

Ezek a védjegyek Superman történetében is visszaköszönnek, de most nem minden működik olajozottan: a sztori túlzottan komplex, kitalált országok (Boravia kontra Jarhanpur) háborúznak a háttérben, miközben Luthor a színfalak mögött próbálja elérni, hogy mindenki Superman ellen forduljon. Mellékszereplőként felbukkan a pökhendi Zöld Lámpás (Nathan Fillion) és a szarkasztikus Mister Terrific (Edi Gathegi) – ők eleinte inkább csak elterelik a figyelmet, de a végén kulcsszerepet kapnak a fő történetben.

Corenswet: Superman, akit nem könnyű megszeretni, de nehéz elfelejteni

David Corenswet Supermanje elsőre visszafogottabb és kevésbé lehengerlő, mint Henry Cavillé volt, de Gunn nem is próbálta meg lemásolni a nagy elődöket. Ez a Superman inkább a kötelességtudat mintaképe, akit kevésbé hajt a karizma, inkább a felelősség – éppen ezért a metropolisziak szemében „csak egy újabb szuperhős”, egészen addig, amíg a filmben bekövetkező megpróbáltatások során saját magát is újra kell értelmeznie.

Gunn egy nagy csavarral is kiegészíti a karakter hátterét (spoilermentesek maradunk), amit az elején kissé sután bont ki, de a végére sikerül megható pillanatokat is szállítani. Gunn mindig is értett a lúzerekhez és az esélytelenekhez – Supermanben most az egyszer a földhözragadt hős oldala is előtérbe kerül. A film poénjai néha mellémennek (Superman túlmozgásos kutyája, Krypto, például felemás fogadtatásra számíthat), de Gunn kreativitása végig érződik: furcsa, látványos lények, erős színek, alternatív dimenziók. És a legfontosabb: a történet középpontjában továbbra is az emberség áll – még ha ezt néha a film szereplőinek is csak a végére sikerül felismerniük.

Mítoszrombolás vagy új legenda?

Christopher Reeve neve örökre összeforrt Superman szerepével, de Corenswet kétségkívül a legszimpatikusabb Superman az elmúlt évtizedekben. Bár a film távolról sem hibátlan, Gunn és Corenswet közösen sikeresen emberközelibbé teszik az Acélembert – miközben a régi legendát sem rúgják fel végleg.

– Herpai Gergely „BadSector” –