SOROZAKRITIKA – Vannak bűnügyi sztorik, amiknél tényleg az a legjobb, ha teljesen elfelejtjük, hogy a valóságban bármi ilyesmi megtörténhet. Amíg a hősök távoli, képzeletbeli vidékeken üldözik a gonoszt, még talán elnézzük a marhaságokat is – de amikor egy ilyen mesét a mi utcánkba, az ismerős panelházak árnyékába telepítenek, abból ritkán lesz csoda. A SkyShowtime-on megtekinthető Langer egyszerre akar amerikai nagyágyú lenni és közép-európai sajátosságokat mutogatni, de végül csak egy vérszegény műanyag hibrid lesz, amiben a valóságtagadás és a hiteltelen klisék keverednek.

Az ilyen, extrém hitetlenséget igénylő krimik meseként működnek a legjobban: ha a cselekmény valami sosem látott, távoli vidéken játszódik, lehetőleg ott, ahol a popkultúra már mindent átszőtt. Amikor viszont egy lengyel rendező, vagy bárki más, a saját közegébe akarja ültetni ezeket a sablonokat, szinte garantált a kínos végeredmény. Minél jobban ismerjük az adott ország valóságát, annál erősebbek a forgatókönyv bakijai, a karakterek műmájersége és a kínosan áthallásos klisék. A Langer e két csapdába is nagy lendülettel sétál bele.

Varsó Noir, avagy amikor a képregény világot vált

Az ebben a sorozatban látható Varsó egyszerűen nem létezik: ez valami absztrakt, szürreális metropolisz, ahol egy gazdag, mindenki számára elérhetetlen sorozatgyilkos, a teljesen karikatúrává torzult Piotr Langer (Jakub Gierszał) és két katasztrofálisan inkompetens rendőrnő, Siarka (Magdalena Boczarska) és a beépített Nina (Julia Pietrucha) játszik macska-egér harcot. Az évekig előkészített akciójuk egyetlen grandiózus húzáson múlik: Nina majd elcsábítja Langert – más ötlet nem akad. A dolog csak azért működik, mert a forgatókönyv úgy akarja, na meg Julia Pietrucha olyan vészjóslóan szexi, hogy még egy pszichopata is simán bedől neki. Talán egyszer tényleg megkapja a nagy femme fatale-szerepet a jobb szerepekre érdemes lengyel színésznő.

Pietrucha annyira lehengerlő ebben a szerepben, hogy szinte elfelejtjük, mennyire hiteltelenül játszik el egy amatőr rendőrnőt. A logikátlanságok lavinája viszont mindent betemet: Nina holttesteket talál Langer lakásán, kínzókamrát fedez fel, szemtanúja egy brutális tettnek, sőt, még vallomást is kiszed Langertől az első áldozatról – de még mindig az a lemez megy, hogy nincs semmilyen bizonyíték. Eszébe sem jut megmenteni az elrabolt titkárnőjét, a térfigyelő kamera felvételét, amin Langer sofőrje rabolja el a lányt, senki sem veszi komolyan – mintha mindenki vattacukros álomban élne. Siarka főnöknő se jobb: simán elküldi Ninát egy nőgyilkos pszichopatához védelem nélkül, ráadásul az új személyazonosságot is pocsékul intézik (Langer három perc guglizás után rájön az igazságra). A két szálon futó történet (egyrészt a gyilkos, másrészt a rendőrnők oldalán) totálisan érdektelen: a rendőrségi oldalon csak sodródnak, Langer meg unalmasabb, mint egy automata válasz e-mail. Nem mondom, hogy a gonosznak mindig kell motiváció, de ha egy film egy konkrét démonnal riogat, legalább annyit illene adni, hogy miért.

Ál-krimi, műmájerség, és tönkrevert atmoszféra

Nemcsak a főszereplő rendőrnők, de maga a sorozat is bénázik, hiszen Remigiusz Mróz bestselleréből sikerült egy, minden tekintetben csak szimuláló sorozatgyilkos-filmet összerakni. Pont, mint Mróz regényei: minden stíluselem adott, de semmi nem él, csak poros díszletek között szaladgálnak a karakterek. A párbeszédek fájdalmasan hiteltelenek, a zene idegesítő, a feszültség helyett szájbarágás, a tempó pedig darabos, mint egy rossz VHS-kazetta. Négy epizód után nem tudod megmondani, miről is szól az egész – azon túl, hogy bárkit hajlandóak sokkolni. Az ilyen művek csak megerősítik a boomeres tézist: a popkult néha tényleg káros. Az a legijesztőbb, hogy ez egy agyonolvasott lengyel sorozat adaptációja, és közben az erőszak teljesen céltalan, magyarázat vagy morális reflexió nélkül, csak öncélú díszlet. Maga az alkotói szándék is kettős: egy tarantinósan túlspilázott gyilkost és egy sötét, társadalomkritikus bűnfilmet akarnak egyszerre.

Igazából a gyermekbántalmazós szál lehetett volna a társadalmi tükör, de még az is vérszegényre sikerült. Nina fia és barátja állatokat kínoznak, a videókat feltöltik a netre – ebből akár kemény társadalomkritika is kisülhetett volna: mennyire könnyen elérhetők ezek a szörnyűségek online, és mennyire béna a törvény. Ehelyett marad a papírízű szkript, a botcsinálta gyerekszínészek és a hiteltelen felnőtt karakterek, akik minden baromságot beszopnak. Ez a szál inkább egy didaktikus reggeli talkshow-ra hajaz, mint Haneke Benny’s Video-jára. Talán az utolsó két részben kiderül, hogy “vannak, akik gonosznak születnek”, vagy “a szörnyek köztünk járnak, csak nem ismerjük fel őket” – de nem fogom visszatartani a lélegzetem.

Parfümreklám-miliő, latex-luxus, üres perverzió

Van még egy “plusz réteg”: a szerelmi szál. Julia Pietrucha és Jakub Gierszał randijai csillogó helyeken és elit bulikon néha egyenesen egy parfümreklám, máskor egy szürke ötven árnyalata light remake-jének hatnak. Csakhogy Langer a romantikát csonttöréssel, kalapáccsal, megkötözött áldozat mellett zajló szexszel “fűszerezi”, szóval az átlag néző itt már csak pislog. Az egész szerelem totálisan légből kapott, a két színész között ugyan van kémia, de valahogy mégis minden aszexuális – talán pont ezért ez a két figura a sorozat legjobb része.

Pietruchát már dicsértem, Gierszał pedig mintha pontosan tudná, milyen gyenge a produkció – ő legalább nagy adag iróniával, kikacsintva alakít. Langer grimasza valójában Gierszał ironikus mosolya, aki látványosan élvezi, hogy túltolja a főgonoszt.

A Langer iskolapéldája, hogyan lehet egy népszerű lengyel könyvsorozatból minden egyedi ízt kiölni és érdektelen, sótlan, logikátlan thrillert forgatni. Hiába a látvány és a két főszereplő, ha maga a sztori ötlettelen, széteső és súlytalan. Az év egyik legértelmetlenebb, legkaotikusabb thrillere született, amit még a műfaj fanatikusainak sem lehet lelkiismeret-furdalás nélkül ajánlani.

-Herpai Gergely „BadSector”-