SOROZATKRITIKA – Ezúttal a Netflix Sandmanje Neil Gaiman magnum opusát, a The Kindly Ones-t dolgozza fel. Az eredeti mű számos izgalmas fordulópontot és karakterívet tartalmaz, amelyek hét év történetét zárták le egy összefüggő narratívában, amely minden újraolvasáskor újabb rétegeket tár fel. A sorozat azonban kevésbé sikeres, jóval széttartóbb, főleg a kapkodó, következetlen anyagkezelés miatt.

Ezúttal a Netflix The Sandman sorozata Neil Gaiman magnum opusának, a The Kindly Ones-nak az adaptációjába vág bele. Az eredeti mű több izgalmas fordulattal és karakterívvel zárta le a hét éven át futó képregénysorozatot, összefüggő történetté formálva azt, amely többszöri olvasás után is újabb rétegeket tár fel.

Az adaptáció azonban jóval kevésbé egységes, és helyenként szétesik, főként a forrásanyaghoz való kapkodó hozzáállásnak köszönhetően.

Álom és vérbosszú: családi tragédia

Morpheus (Tom Sturridge) most annak következményeivel kénytelen szembenézni, hogy véget vetett fia, Orpheus (Ruairi O’Connor) életének. Az Örökkévalók körében ez halálos vétek, és Desire (Mason Alexander Park) mindenáron rá akarta venni, hogy „családi vért ontsa.”

Orpheus azonban maga akart meghalni – túl régóta élt már, ráadásul csak egy fej volt, ami társasági szempontból eléggé korlátozó. Bár Morpheus ennél jóval szigorúbb büntetéseket is kiszabott már másokra, most úgy tűnik, éppen a legönzetlenebb, legemberségesebb döntése vezethet a vesztéhez. A történet valójában nem is időzik sokat ezeknek az önkényes szabályoknak az abszurditásán, hanem egyből belevág a görög tragédia világába. Az Eumeniszek, más néven a Fúriák, a bosszú és megtorlás görög istennői voltak. A görögök gyakran „Kedves Hölgyeknek” nevezték őket, részben udvariasságból, részben rettegésből. Ezek nem azok a hölgyek, akiket szívesen haragítanánk magunkra, és Dinita Gohil, Nina Wadia, illetve Souad Faress kellően hátborzongatóak a nem túl kedves Fúriák szerepében.

Bukás, ami sorsszerű

Hozzá illő módon, egy görög tragédia mintájára, Morpheus maga indítja el bukását. Felkeresi Lokit (Freddie Fox), aki a Földön bujkál egy ízléstelen, de találó álruhában, remélve, hogy a bosszúszomjas Fúriákkal szemben segítségére lesz.

Loki Morpheusnak köszönheti szabadságát, de sosem arról volt híres, hogy visszafizeti az adósságait – inkább megszabadul attól, aki emlékezteti erre. Így hát Loki, Puckkal (Jack Gleeson) együtt, Morpheust próbálja belekeverni egy szörnyű bűnténybe. Nem közvetlenül manipulálja vagy csapja be Morpheust, de így is két tragikus hős sorsa fonódik össze egy történetben. Lyta Hall (Razane Jammal) túlságosan könnyen elhiszi – szinte bosszantóan könnyen –, hogy Morpheus szörnyűséget követett el ellene, és a gyászából pusztító fegyvert kovácsol. Ennyire ostoba antihőssel nehéz együttérezni, és egy ilyen banális ellenfél nézése sem nyújt igazi élvezetet.

Főszereplők, akik pokollá teszik

Szerencsére Fox remekül alakítja a fondorlatos Lokit – egészen más karakter, mint Tom Hiddleston Marvel-változata. Ráadásul Fox külsőre is hasonlít a fiatal David Bowie-ra, aki Gaiman Luciferének is mintául szolgált.

Nem nehéz elképzelni Fox karakterét, mint a képregényhű Pokol urát, még ha ebben a Netflix-változatban nem is lehet saját nightklubja. Loki a mitológiában gyakran kötődik a tűzhöz, amit a sorozat néhány horrorba hajló jelenetben ki is emel. Eközben Gleeson különösen emlékezetes Puck szerepében, akinek karaktere a forrásanyaghoz képest több réteget kapott. A szezon igazi sztárjai azonban egyértelműen Jenna Coleman (Johanna Constantine – a DC-eredeti John Constantine helyi változata) és Boyd Holbrook (Corinthian, az első évad reformált ellenlábasa). Coleman minden jelenetben izgalmat csempész a képernyőre, Holbrookkal való közös jelenetei pedig vibrálnak. A Corinthian szó szerint rémálom, de Constantine-nek valószínűleg rosszabb randijai is voltak.

– Herpai Gergely „BadSector”-