FILMKRITIKA – Ha nem támasztasz egetverő elvárásokat, egészen szórakoztató lehet az új Csupasz pisztoly. Seth MacFarlane, a Family Guy és az American Dad alkotója, valamint a Ted producere ezúttal egy szerényen ötletes húzással nyúlt az 1988-as, legendás Leslie Nielsen-féle rendőrparódiához. Most Liam Neeson öltötte magára a kétbalkezes főhős kabátját – valahol működik, de valahol nagyon nem.

Jerry és David Zucker, valamint a harmadik ZAZ-tag, Jim Abrahams, már az 1980-as Airplane!-nel megmutatták, hogy egy hollywoodi karótnyelt színészből (Nielsenből) is lehet legendás vígjátéki arcot faragni. A siker kulcsa az volt, hogy Nielsen halálosan komolyan adta a legőrültebb helyzeteket is, miközben a poénok szinte géppuskasorozatként zúdultak a nézőre. Ugrunk néhány évtizedet, és felmerül: ma ki tud hasonló komikusi tekintélyt adni ennek a műfajnak? Nielsenből Neeson – papíron még akár jól is hangzik. A valóság kicsit döcögősebb.

Kétbalkezes utódok, örök poénforrás

Neeson karaktere a legendás Drebin hadnagy fia, aki meghatottan térdel apja portréja előtt a rendőrkapitányságon, tisztelegve a nagy előd emlékének. Ugyanezt teszi partnere, Ed Hocken Jr. (Paul Walter Hauser) is apja, George Kennedy képe előtt. És ekkor jön a harmadik portré: Detective Nordberg, akit annak idején O.J. Simpson játszott – ez a poén már-már kínos, de szerencsére Moses Jones (mint Not Nordberg Jr.) egy szemöldökráncolással és egy szó nélküli fejrázással le is zárja a témát. Megyünk is tovább a poénok vonatán.

Akiva Schaffer rendező és Dan Gregor, valamint Doug Mand forgatókönyvírók tényleg mindent megtesznek: Neeson rövid szoknyában flangál, többször villantja a fenekét, a kávéfüggősége pedig visszatérő poén – kávéspoharakat nyomnak a kezébe bárhol, bármikor, még mozgó autó ablakán is. Egy bankrablás például gyerekes gyerekes tapsikolós játékba fullad, és az abszurditás-faktor végig magasan pörög.

Pulykás szóviccek, Anderson jazzdívaként, zombis főgonosz

A klasszikus szőke bombázó szerepét Pamela Anderson örökli Priscilla Presley-től, és hozza is a kétértelmű, szókimondó poénokat – különösen a pulykás jelenetben, amitől a nézőnek garantáltan felszalad a szemöldöke. A show-t viszont tényleg azzal lopja el, amikor jazzénekesnőként improvizál egy teljesen elszállt scat-et. Danny Huston is remekel, ő játssza a bársonyhangú főgonoszt, aki egy elektronikus kütyüvel zombivá varázsolja az embereket. Drebin a megmentő… vagy mégsem.

A gegparádé megállás nélkül zajlik, de a minőség ingadozó, ezért a nevetés is kiszámíthatatlan. A bugyuta, altesti humor (Neeson feneke!) dominál, de néha becsúszik egy-egy igazán ütős poén: például egy hosszú jelenet az éjjellátó X-ray szemüveggel, amely Neesont és Andersont pikáns helyzetben mutatja – ezen tényleg könnyesre lehet röhögni. Az igazi baj viszont az, hogy Schaffer rendező nem tudja, mikor kellene leállni: a poénok túl sokszor ismétlődnek, főleg a kávés bögrés geg kúszik vissza újra és újra.

Neeson sosem lesz Nielsen – ezért hiányzik a varázs

Nielsen Drebint naiv, kétbalkezes balfácánként, valami gyermeki ártatlansággal tette szerethetővé. Neeson ezzel szemben komorabb, néha már-már „grim reaper”: letépi mások karját, aztán azzal csépel – kőarcú, inkább Robert Stack stílusában (aki szintén az „Airplane!”-ben játszott), de semmiképp sem szerethető. Ez az új Csupasz pisztoly nagyon igyekszik, de a régi varázs most elmarad.

– Herpai Gergely „BadSector” –