FILMKRITIKA – Bob Odenkirk ismét fegyvert ránt, hogy kiszabaduljon a kertvárosi apaszerep fojtogató egyhangúságából, és újra vérben fürödve találja meg önmagát. A Senki 2 a Better Call Saul sztárját ismét két tűz közé szorítja: a családi béke és a régi, véres mesterség között. Míg az első rész John Wick-paródiába oltott felszabadító bosszúfantázia volt, a folytatás inkább úgy hat, mint egy kiizzadt bónuszpálya – kevés élettel, még kevesebb meglepetéssel.

Ilya Naishuller 2021-es filmje nem csupán az 87North Productions már-már komikusan túltolt erőszakorgiája miatt működött, hanem leginkább Bob Odenkirk miatt. A színész – akárcsak Hutch karaktere – fokozatosan bontotta le a nézői elvárásokat, miközben a csetlő-botló családapából rémálomszerű gyilkológéppé változott. A kontraszt működött: a szerep és a színész egyfajta szórakoztató metaszinten kapcsolódott össze – az egésznek volt egy pimaszul önreflexív, „az élet utoléri a fikciót” hangulata.

Második menet, fele erő

A Senki 2 azzal a nemes céllal indul, hogy Hutch megpróbálja egyensúlyba hozni a „halálosztó hétköznapokat” a családi idill illúziójával. A mozivászonra augusztus 15-én visszatérő folytatás azonban nehezen tudja visszahozni az előd meglepő lendületét. Az új rendező, Timo Tjahjanto – aki korábban a May the Devil Take You és a The Night Comes for Us című véres rémálmokat szállította – ért a brutalitáshoz, ahogyan Odenkirk továbbra is remekül hozza a „mit keres ez az ember ebben a verekedésben?” típusú antihőst. Mégis, egyikük sem képes életet lehelni ebbe a szétesett, feleslegesnek tűnő második körbe. Néhol ugyan felvillan valami abból a szarkasztikus erőből, ami az első részt működtette, de az újdonság varázsa már menthetetlenül elszállt.

Az új sztorit a John Wick-filmek szkriptjéért is felelős Derek Kolstad és Aaron Rabin jegyzik, és a nyitány mintha csak Ctrl+C/Ctrl+V lett volna: Hutchot újfent egy sötét szobában faggatják, összeverve, bilincsben, a rendőrök előtt „Senki”-ként azonosítva. Innen aztán visszaugrunk az időben, hogy megtudjuk, mi történt addig. Becca (Connie Nielsen), a feleség, Brady (Gage Munroe), a kamasz fiú és Sammy (Paisley Cadorath), a kislány ugyan már tisztában vannak a családfő valós szakmájával, de ettől még a Mansell-házban továbbra is ugyanaz a lefojtott, nyomasztó hangulat uralkodik.

Az unalom, a fásultság és a kommunikációs vákuum továbbra is mérgezi a hétköznapokat. Becca egyre frusztráltabb, amiért férje állandóan „melózik”, miközben Brady is úgy dönt, ha már ilyen példát lát, ő is tanul apja „módszereiből” – egy monokli árulkodik is a fejlődéséről. Hutch persze túl elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye: otthon omlik össze minden. Végül, hogy kárpótolja Beccát, és betartsa ígéretét, egy balul elsült, vérben tocsogó rablás után elviszi a családot nyaralni. (Mellékesen: az orosz maffia teljes nyugdíjalapjának felgyújtása miatt még mindig adósa The Barber-nek, Colin Salmon karakterének.)

Plummerville: vér és habcsók

Hutch a nosztalgiát választja úti célnak: Plummerville-t, egy oldschool vidámparkot, amely saját gyerekkora legszebb emlékeit idézi – szálloda, hullámvasút, vízipark, minden, ami retró. Egy poros, bénácska tévéreklám miatt mindenki kételkedik, de végül mindannyian ráállnak a dologra, sőt még Hutch apja, David (Christopher Lloyd) is beszáll a buliba, hawaii ingben és horgászsapkában. Odenkirk ismét az őrlődő gyilkos karakterét hozza, aki szeretné jól csinálni – csak hát mindig visszarántja a brutalitás gravitációja.

Plummerville harsány, tiki-stílusú szobái vizuális gegként működnek, de hamarosan újra elszabadul a pokol. Hutch akaratlanul is szálka lesz a helyi seriff, Abel (Colin Hanks), a felettese, Henry (John Ortiz), majd a nagyfőnök Lendina (Sharon Stone) szemében, aki csempészparadicsommá alakította a vidámparkot, és nem nézi jó szemmel az „új fiú” rendbontását. Az elkerülhetetlen vérontás után Hutch elveszíti kisujja végét, házassága pedig egyre jobban recseg-ropog: Becca már azt sem hiszi el, hogy a férje egyetlen napig képes lenne normálisan viselkedni.

A történet újra a belső kettősség motívumára épít: Hutch szeretne normális ember lenni, de közben a gyilkolásban jó. Célja, hogy jobb példát mutasson gyerekeinek – vagy legalább ne legyenek belőlük is hasonlóan lelkirokkant felnőttek. Csakhogy ezek az „alattomosan mély” vonalak ezúttal sokkal erőltetettebbek, mint az első résznél, és nem is simulnak bele annyira a cselekménybe. A deja vu érzés garantált, csak most már kevesebb hatással.

Ez már nem az a buli

A bunyók egyre nagyobbak, Odenkirkot egyre jobban gyepálják, mégis hiányzik az igazi tét. A fináléra minden leül: a jók természetesen nyernek, de a koreográfia és az erőszak stílusa ellenére sincs valódi meglepetés vagy érzelmi töltet. Christopher Lloyd és RZA karakterei csak díszletek, a film humora pedig messze nincs annyira markáns, mint kellene – a nyári akciófilmek mezőnyében például a Ballerina messze lekörözi.

Sharon Stone Lendinája szinte parodisztikusan sablonos főgonosz, akit a színésznő egy fura tánccal és szociopata vigyorral próbál emlékezetessé tenni. Ortiz és Hanks korrektül hozzák a sablonkaraktereket, de nem kapnak teret. Nielsen ezúttal aktívabb, de továbbra is csak asszisztál Hutch mellett, aki egy Thompson géppisztollyal vagy egy tűzoltófejszével végzi el a piszkos munkát. Néha becsúszik egy-egy jól megrendezett jelenet, mint amikor Hutch elhajt egy raktár elől, majd visszatér szétcsapni az ott lévőket, a kamera pedig elegánsan áttáncol egy furgon belsejébe, ahol testközelből élvezhetjük a vérontást.

Harmadik rész? Kösz, de nem kérjük!

Akár a vízicsúszdás üldözésnél, akár a túltolt lassításoknál, Tjahjantónak kétségtelenül van stílusérzéke – de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy indokolja ezt a második kört. Odenkirk túl jó színész ahhoz, hogy ne akarjunk neki még egy esélyt, és el is tudnánk képzelni egy harmadik Senki filmet, amely tényleg kihozza a maximumot a karakterből. Csakhogy ez a rész egy kihagyott ziccer: lapos, ötlettelen, és már csak árnyéka annak, amivel indult ez az egész antihős-álom. Ha ezzel zárul Odenkirk akciósztár-korszakának fejezete, akkor csak remélhetjük, hogy a következő még nagyobbat szól majd – ha máshogy is.

-Herpai Gergely „BadSector”-