FILMKRITIKA – Austin Butler ezúttal egy olyan lúzert alakít, aki sokaknak ismerős lehet: egy lecsúszott, de rokonszenves figurát, akinek mindig van egy utolsó esélye. Darren Aronofsky új filmje energikus tempóval repít végig a New York-i alvilág bugyrain. A rendező, akit eddig leginkább sötét hangulatú művészfilmjeiről ismertünk – elég csak a Rekviem egy álomért-re gondolni –, most félreteszi a filozofikus eszemfuttatásokat, és egy lendületes, nyers, fekete komédiát tesz le az asztalra, amely sokban emlékeztet Scorsese Ki nevet a végén? című klasszikusára – csak itt minden sarkon hullák hevernek.

Két tényező mutatja meg, ki az igazi filmsztár. Az első: elbírja-e a hátán a filmet? Nos, Butler a Rajtakapva esetében ezt karizmatikus könnyedséggel teljesíti – a mellékszereplők rendre csak asszisztálnak mellette. A második: elég-e a neve ahhoz, hogy megtöltse a mozitermeket? Erre hamarosan választ kaptok ti is, amikor Aronofsky mocskos, antihősökkel teli legújabb filmje augusztus 28-án a magyar mozikba kerül. Butler itt minden eddiginél emberközelibb, földközelibb szerepben látható – még akkor is, ha a történet nem fukarkodik az erőszakkal.

A film komoly váltás Aronofsky pályáján: Butler Hank Thompsont formálja meg, egy kiégett New York-i csapost, aki Giants-meccseket bámul a tévében, miközben tudja, hogy valaha ő is lehetett volna a pályán, sztárként. Még mindig elképesztő az ütése, de egy tíz évvel korábbi ittas vezetéses baleset szétzúzta a térdét, és vele együtt az álmait is. A trauma azóta is kísérti, rémálmok formájában – ez egy tudatos eltérés Charlie Huston regényétől, ahol a sérülés és a baleset két külön történésként szerepel.

Egy punk szomszéd, egy macska, és a jóindulat, ami pofán ver

A regény írója, Charlie Huston maga jegyzi a film forgatókönyvét is, és finoman Butler karakterére szabta Hank figuráját. Hank kaliforniai születésű, és ez látszik rajta: nem olyan, mint az elcsigázott New York-i tömeg, aki levegőnek nézi a másikat, hanem tényleg észreveszi az embereket maga körül. Megáll a lépcsőháza előtt alvó hajléktalannál, ad neki pár dollárt, normálisan beszél a szomszédokkal, és amikor a mellette lakó, taréjos punk azt kéri, hogy vigyázzon a macskájára, akkor egyszerűen rábólint. A punk nem más, mint Russ (Matt Smith), egy angol, drogokkal seftelő figura, aki úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanna, mégis valamiért megbízik Hankben. Ő meg nem kérdez, csak segít.

Ez a reflexszerű jószívűség lehet az, ami végül megmenti – vagy az, ami a vesztébe viszi. Mert amikor Russ egyszer csak felszívódik, mindenféle kétes alakok kezdenek özönleni Hank lakására. Valamit keresnek – egy kulcsot, mint később kiderül –, de senki nem tudja pontosan, mit nyit. Az első két látogató (Nikita Kukushkin és Yuri Kolokolnikov) nem sokat kérdez: úgy elverik Hanket, hogy napokkal később tér csak magához a kórházban – egy vesével kevesebben. És ez még csak a kezdet. Ahogy sorra jönnek az egyre fenyegetőbb alakok, Hank számára egyértelművé válik: vagy beleáll a helyzetbe, vagy ő lesz a következő, akit kihúznak a csatornából.

Aronofsky filmje nemcsak a főhősre koncentrál, hanem legalább ennyire gondosan építi fel a körülötte kavargó alvilági figurákat is. Ott van például Yvonne (Zoë Kravitz), a rámenős, kemény, de szívvel dolgozó mentős barátnő; egy kőarcú, kimért nyomozó (Regina King); egy viharvert motoros főnök, aki egykor talán még valaki volt (Griffin Dunne); a nyers, agresszív orosz verőlegények; egy ortodox zsidó testvérpár, akiket Liev Schreiber és Vincent D’Onofrio alakít könyörtelen erővel; és végül egy Puerto Ricó-i gengszter, akinek megjelenése olyan váratlan és stílusidegen, mintha egy Guy Ritchie-film vágóasztaláról esett volna ide – Bad Bunny cameózik, teljes extázisban.

New York mocskában – hullákkal és humorral

Aronofsky itt nem villogtat annyi formai trükköt, mint Ritchie, de a különböző bűnözői találkozások váratlansága és szarkasztikus humora simán felidézi  A ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső világát. Griffin Dunne szereplése pedig egyértelmű jelzés: a rendező a Lidérces órák című klasszikus Martin Scorsese filmet tekintette mintának, amit állandó operatőre, Matthew Libatique vibráló képekkel kelt életre.

A történet hosszabb időszakot ölel fel, Hank próbál szabadulni a Russ után maradt adósságok és ellenségek hálójából, miközben kétségbeesetten igyekszik megóvni az ártatlanokat. Ő azonban nem egy John Wick-féle szupergyilkos, hanem egy hétköznapi fickó, aki belefullad a saját önsajnálatába, és italban keresi a feledést. Huston tollából ezek a részletek nem közhelyek, hanem árnyaltan mutatják be Hank válságát anélkül, hogy biztos feloldozást ígérnének neki.

Hank még veséje elvesztése után sem bosszúért liheg, inkább kitér a következő orosz találkozás elől. A legjobban azonban Russ macskájára, Budra figyel – a zsémbes Maine coon (akit a Kedvencek temetője cicája, Tonic alakít) mindenkit megharap, csak Hankot nem. Ez sokat elárul a férfi belső természetéről. Ráadásul Hank az a fajta hős, aki még anyját is felhívja, a legzűrösebb, legélveszélyesebb helyezetekben is.

Egy lúzer New York végeláthatatlan játszmájában

Hank nem gyilkos alkat, de sportmúltja fegyverként szolgál. Egy kínai negyedbeli üldözés során úgy veti magát egy kamion alá, mintha még mindig a pályán lenne, majd a baseballütő is gyilkos fegyverré válik a kezében.Ugyanakkor Aronofsky filmje a város kulturális sokszínűségre is fókuszál. Hank bejárja New York minden sarkát: a Flushing Meadows-i stadiontól és Unisphere-től Coney Islanden át Brighton Beach-ig.

Míg Aronofsky előző öt filmjéből négy a Velencei Filmfesztiválon debütált, a Rajtakapva egyenesen a mozikban indul. Bár elsőre könnyedebbnek tűnik a rendező Pi, A pankrátor vagy A bálna karaktertanulmányaihoz képest, Hank történetéhez legalább olyan közel kerülünk, mint azokhoz. Butlernek nem annyira csillogó szerep ez, mint amit az Elvis-ben vagy a Dűne-ben kapott, de az egyértelmű, hogy igazi sztár ebben a filmben is.

-Herpai Gergely „BadSector”-