FILMKRITIKA – Paul Thomas Anderson legújabb rendezése egyszerre provokatívan politikus, sötét humorral átitatott és izgalmasan akciódús. Olyan jelenetekkel szembesít, amelyek nagy stúdiófilmekben ritkán férnek el: eszeveszett autós üldözések, fülrepesztő tűzpárbajok és brutális összecsapások. Hogy mindez egy sztárszínésszel a főszerepben, hatalmas költségvetéssel és hollywoodi háttérrel mégis elkészülhetett, maga a kortárs filmipar egyik kisebb csodája. A VistaVisionben rögzített képsorok hátborzongatóan aktuális képeket villantanak fel: fóliatakaróba bugyolált gyerekeket ketrecben, idegenszerűen világító határfalat éjszaka, vagy katonai felszerelésben tüntetőket verő rendőröket.

Anderson itt sem fogja vissza magát, nem moralizál és nem szónokol – inkább olyan filmet tesz le az asztalra, amely sokkal inkább otthon érezné magát a hatvanas–hetvenes évek szabadszellemű stúdióvilágában, amikor a rendezők még bátran engedhették szabadjára fantáziájukat. A blockbusterek kora és a bevételorientált logika mára mindent felülírt, így kérdés, talál-e helyet magának ez a fajta merész mozi egy olyan közönség körében, amely hozzászokott a steril, egyenként csomagolt látványtermékekhez. Számomra azonban kétségtelen: az Egyik csata a másik után az év legerősebb filmélménye.

A történet laza szálakkal kapcsolódik Thomas Pynchon Vineland című regényéhez. Anderson maga mondta, hogy csak azokat az elemeket „emelte ki” a könyvből, amelyek igazán megérintették – Pynchon beleegyezésével. A középpontban kiábrándult forradalmárok állnak, akik érzik, ahogy kicsúszik kezükből az idő, a jövő ígérete pedig végleg a sárba tipródott. Ahogy Leonard Cohen soraiban is áll: „Mindenki tudja, hogy a háborúnak vége, mindenki tudja, hogy a jófiúk veszítettek.” Egyikük révületben nézi a hatvanas évek forradalmárfilmjeit – amíg valami ki nem rángatja a passzivitásból.

Ha röhögsz, ha sírsz: a világ abszurd és kegyetlen egyszerre

Az Egyik csata a másik után egyik legnagyobb ereje, hogy Anderson képes egy olyan világot megmutatni, amely egyszerre nyomasztóan komor és groteszkül nevetséges. Ez a kettősség pontosan visszatükrözi a mi valóságunkat is. Állandó halálfélelem és elnyomás lebeg minden fölött, mégis vannak pillanatok, amikor a néző könnyes szemmel nevet. Például amikor kiderül: a háttérből egy fehér felsőbbrendűséget hirdető szekta rángatja a szálakat – hátborzongató, igaz? Csakhogy a szervezet „Karácsonyi Kalandorok Klubja” néven fut, és gyűléseiken hangosan skandálják: „Éljen Szent Miklós!” – egyszerre rémisztő és abszurd.

A film elején találkozunk Pat-tel (Leonardo DiCaprio), a robbanószerek szakértőjével, aki a Francia 75 néven futó földalatti csoportban ténykedik. Pat halálosan szerelmes Perfidia Beverly Hillsbe (Teyana Taylor), aki olyan intenzitással kel életre a vásznon, hogy szinte félelmetes. Ketten együtt több akciót is végrehajtanak a korrupt rendszer ellen. Perfidia azonban felkelti Steven J. Lockjaw ezredes figyelmét is: egy rasszista katona, aki beteges módon vágyik a nőre. Sean Penn bronzra sült, túlizmos testtel olyan főgonoszt kelt életre, amilyet ritkán látni: egy önutálattól és feszült energiától remegő, gyűlölettől hajtott alakot, aki inkább ösztönlény, mint ember. Penn sosem volt ennyire gyomorforgató a vásznon.

A helyzet tovább fokozódik, amikor Perfidia gyermeket vár és világra hozza kislányát. Eleinte megpróbál családot alapítani Pat oldalán, ám míg a férfi odaadóan szereti és óvja a babát, Perfidia féltékenyen fordul el tőle, és egyáltalán nem akar anya lenni. Egy balul sikerült bankrablás után a Francia 75 tagjai szétszélednek, Perfidia eltűnik, Pat pedig új nevet vesz fel – Bob Fergusonként él tovább, magával víve lányát, Willát.

Káosz, füst és egy generáció elveszett illúziói

A nyitány lüktető, ideges energiával robban be: Jonny Greenwood fémesen zakatoló zenéje alatt minden jelenet lázas, groteszk álomként hat. Anderson egy száguldó autós üldözéssel teszi fel az i-re a pontot, amely csak előétel ahhoz, ami később vár: akárcsak a Mad Max: A harag útja, a film szinte teljes egészében egy megállíthatatlan üldözéssé válik, amely 162 perc alatt egyetlen pillanatra sem engedi el a közönséget.

Tizenhat év ugrás következik. Willa immár tinédzser, akit az újonc Chase Infiniti alakít – és szinte azonnal revelációként hat. A lány szinte folyamatosan veszélyben forog, így Infiniti-nek állandó pánikot és zavarodottságot kell közvetítenie, ami óriási kihívás. Mégis olyan természetességgel és könnyedséggel oldja meg, hogy amikor Willa végül visszavág, az valóban felszabadító.

Bob addigra kiégett roncs. DiCaprio mindig akkor a legerősebb, ha szánalmasan komikus figurát kell eljátszania (gondoljunk csak A Wall Street farkasára vagy a Volt egyszer egy… Hollywoodra). Itt egykori forradalmárként bukdácsol, aki már azt sem tudja, hol van. Köntösben, betépve és félrészegen kóvályog – egyszerre röhejes és tragikus. Amikor Lockjaw visszatér, minden felborul, Willa pedig életveszélybe kerül.

Bob régi kapcsolatait keresi, ám annyira szét van csúszva, hogy még a titkos jelszavakra sem emlékszik. Segítségére siet Sergio, a karatemester, akit Benicio del Toro laza eleganciával alakít, és aki önálló titkok birtokában hajlandó Bob oldalára állni – főleg, ha ezzel odacsaphat a rendszernek, amely ál-tüntetőkkel generálja az erőszakot.

Anderson ma az egyik legzseniálisabb rendező: munkáin érződik a Robert Altman- és Martin Scorsese-hatás, miközben gondolkodó felnőtteknek szánt, kihívó filmeket készít, amelyek teljesen szembe mennek a multiplexek kínálatával. A mai hollywoodi kínálat egyre laposabb, és Anderson ezzel a filmmel hatalmasat húzott. Nem biztos, hogy ez életműve csúcsa, de gigantikus vállalás: egyszerre politikailag bátor és őrülten szórakoztató. Ez a két pólus elméletben kioltaná egymást – Anderson viszont mesterien összeolvasztja őket.

A forradalom betépve

Az Egyik csata a másik után kendőzetlenül állítja: az amerikai kormányzat elnyomó és totalitárius irányba sodródott. Nem szégyelli sugallni, hogy olykor a politikai erőszak is lehet válasz, ha minden más út bezárult. A forgatókönyvben végig ott vibrál a háttérből mozgató sötét erők árnya – a film maga egy készülő robbanás érzetét kelti.

Mindezek ellenére Anderson folyamatosan vicces és könnyed hangulatot tart fenn. DiCaprio szinte minden jelenete humoros: például egy hosszú telefonbeszélgetés, ahol egy másik forradalmárral civakodik, percről percre egyre komikusabbá válik. Az akciójelenetek is lehengerlőek: Anderson talán nem tipikus akciórendező, de itt lendületes, tűzpárbajokkal és egy epikus autós fináléval teli filmet rakott össze, amely olyan intenzív, hogy a néző legszívesebben felállna és körbejárná a termet, csak hogy levezesse az adrenalint. Lehet, hogy a mai Hollywood már fél az ilyen merész vállalkozásoktól, de Anderson bebizonyította, hogy még mindig van helye a vakmerőségnek. Ez a film egyszerre provokál, szórakoztat és megráz. Ha valami, hát az Egyik csata a másik után maga a mozi alkotóerejének bizonyítéka.

– Herpai Gergely „BadSector” –