FILMKRITIKA – Van az a film, amely nem egyszerűen rossz. Nem is csak középszerű. Hanem az a fajta produkció, amely annyira erőlködik, hogy már fáj nézni – és közben semmi, de semmi nem működik benne. Az Egykutya pontosan ilyen. Színpadias, mesterkélt, túljátszott, modoros és agyonbeszélt – és mindezt olyan következetességgel, hogy mire vége, a néző inkább le akar feküdni aludni, mintsem még egy percet tölteni ezekkel a karakterekkel.

Deák Kristóf filmje papíron egy feszült, kamaradrámai szituációt ígér: négy karakter, egy házibuli, régi sérelmek és titkok, amelyek lassan a felszínre törnek. Az ötlet nem új, de működhetne – ha nem lenne minden második jelenet olyan, mint egy drámaszakkör vizsgaelőadása. A színészek nem játszanak, hanem szavalnak. A dialógusok nem párbeszédek, hanem recitált monológok, amelyeket láthatóan valaki nagyon „mélynek” és „életigaznak” szánt. És ha ez nem lenne elég, az egész film ritmusa olyan döcögős, mint egy háromkerekű bicikli, amelyet részeg medvék tolnak a lejtőn.

Minden egyes jelenet túlírt és túljátszott. A karakterek folyamatosan kimondanak mindent, amit éreznek – sőt, amit érezniük kéne –, miközben a csend, a gesztusok vagy akár egy fél pillantás sokkal erősebben közvetíthetné a drámát. Ehelyett minden jelenet úgy fest, mintha egy színházi próbát néznénk, ahol a rendező azt mondta volna: „most mindenki játsszon nagyon intenzíven”. Az eredmény? A néző nem beleéli magát a történetbe, hanem kívülről figyeli azt, miközben próbálja nem hallani a papírízű mondatokat.

Amikor a dialógus inkább fáraszt, mint elgondolkodtat

Az Egykutya legnagyobb problémája talán a szövegkönyv. Nincs természetes beszéd, nincsenek valódi reakciók – csak mesterkélt, túlelemzett mondatok, amelyek inkább hangzanak színházi esszéfelolvasásnak, mint valódi párbeszédnek. A szereplők nem kommunikálnak, hanem egymás mellett beszélnek, néha hosszú percekig olyan filozofikusnak szánt monológokat előadva, amelyek se nem okosak, se nem érdekesek. Az egyetlen reakció, amit kiváltanak: fáradtság. Az a fajta fáradtság, amikor a néző az órájára néz, és azon gondolkodik, vajon még hány perc van hátra ebből a színházi önkínzásból.

A film strukturálisan is problémás. Az elvileg fokozatosan épülő dráma valójában sehová sem tart: a feszültség hullámvölgyei kiszámíthatók, a fordulatok súlytalanok, és mire a harmadik „nagy érzelmi kirohanás” is lezajlik, már teljesen mindegy, hogy ki kivel veszekszik. A film egyetlen célja látszólag az, hogy a néző minden percben érezze, mennyire „komoly” és „fontos” ez a történet – csak éppen közben elfelejt szórakoztatni, meglepni vagy bármiféle érzelmi mélységet nyújtani.

Színpad helyett filmvászon? Nem egészen sikerült

Deák Kristóf rendezése leginkább arra emlékeztet, mintha egy kamaraszínházi előadást rögzítettek volna kamerával. És nem, ez nem dicséret. A mozi médiuma megkívánja a finomságokat, az aláhúzásokat, a képi narratívát – itt azonban ezekből szinte semmi sincs. Hosszú, statikus beállítások, túlhúzott gesztusok, mesterkélt szimbolika – minden jelenet úgy hat, mintha színházi színpadon próbálnák „filmszerűvé” tenni a dolgokat, de az eredmény csak fárasztó erőlködés.

A színészi játék sem menti meg a helyzetet. Döbrösi Laura és Tenki Dalma láthatóan mindent beleadnak, de a túljátszás és a rendezői instrukciók hatására gyakran paródiába fullad a dráma. A pillanatok, amelyeknek szívbemarkolónak vagy katartikusnak kellene lenniük, inkább kényelmetlenül modorosak. A néző nem tud azonosulni a szereplőkkel, mert azok nem embereknek, hanem archetípusoknak hatnak: „a sértett ex”, „a moralizáló értelmiségi”, „az érzelmileg elérhetetlen figura” – ismerjük mindet, láttuk is ezerszer, csak jobban.

A film egy ponton még azt is eléri, hogy a drámai pillanatok parodisztikus hatást keltsenek. Amikor a szereplők újabb és újabb traumákat zúdítanak egymásra, ahelyett hogy bevonnának minket a lelki folyamatokba, csak egyre távolabb tolnak a történettől. És ha valami egy kamaradrámában halálos bűn, akkor ez az: ha nem érdekel, mi történik a szereplőkkel.

A nagy semmi nagy erőfeszítéssel

Talán a legbosszantóbb az Egykutya esetében az, hogy mennyire látványosan próbál „fontos” lenni. Minden jelenet, minden mondat, minden színészi gesztus azt sugallja: „itt most nagy dolgok történnek”. Csakhogy nem történnek. A film nem mond újat az emberi kapcsolatok természetéről, nem kínál friss gondolatokat a múlt feldolgozásáról vagy a megbocsátásról – csak újracsomagolja az ezerszer hallott közhelyeket, és ráadásul még el is nyújtja őket. Mire a stáblista felgördül, az ember nemhogy elgondolkodna bármin, de még csak vissza sem emlékszik arra, mit látott az elmúlt másfél órában.

És itt van a legnagyobb baj: a film nemcsak hogy nem tud igazán hatni, de közben az idejét is elpazarolja. Egy jó kamaradráma után az ember elgondolkodik, megrázva érzi magát, vitázni akar róla. Az Egykutya után legfeljebb csak egy dolgot akar: hogy ne kelljen újra végignéznie. Ez pedig nem egy elhibázott részlet, hanem egy teljes koncepció kudarcának eredménye.

– Herpai Gergely „BadSector” –