SOROZATKRITIKA – Charlie Hunnam emberi bőrből varrt maszkokban és csipkés fehérneműben feszít a Netflix legújabb, valós eseményeken alapuló szériájában, amely egyszerre gúnyolja ki a true crime műfajt és annak megszállott rajongóit. Az antológia új fejezete azokat az ikonikus történeteket idézi meg – a Psycho-tól A texasi láncfűrészes mészárlás-ig –, amelyeket Ed Gein alakja ihletett, és ezúttal Laurie Metcalf és Tom Hollander is főszerepben tűnnek fel.

Előre bejelentették, hogy Ryan Murphy és Ian Brennan Monster-antológiájának következő darabja Lizzie Borden véres legendáját dolgozza majd fel, Jeffrey Dahmer és a Menendez testvérek után. Ám miután végigpörgettem a Netflix nyolcrészes új sorozatát, a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori-t – amelyet ezúttal teljes egészében Brennan írt és jegyez – egyetlen meglepő tanácsom van: jobb, ha ki sem nyitod a lejátszót.

A rémálmok „nagy elmélete”

A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori rettenetes – de legalább olyan rettenetesen ambiciózus is, hogy végül teljesen szétesik. Az utolsó két rész például olyan végeláthatatlan siratóénekként hömpölyög, hogy konkrétan rákiabáltam a tévémre: „Miért nem FEJEZED MÁR BE?!”. Brennan célja mintha egy „sorozatgyilkosok nagy egyesített elméletét” akarta volna felrajzolni, amely szerint Ed Gein áll minden valós és fiktív gyilkostörténet középpontjában.

Brennan szerint az egész groteszk iróniája abban rejlik, hogy Gein – akinek történetét számtalanszor elmesélték és újraírták – valójában egy szelíd, szerethető, meglepően izmos férfi volt, aki egy konkrét mentális betegségben szenvedett, több meg nem nevezett fogyatékossággal élt, súlyos anyakomplexussal küzdött, és néhány szerencsétlen, ám többnyire áldozat nélküli „hobbiba” menekült. Az igazi szörnyek – sugallja a sorozat – nem ő, hanem azok, akiket inspirált: a jövő sorozatgyilkosai, akik az ő árnyékában lépdelnek, az írók, akik ellopták az életét saját történeteikhez, és mindenekelőtt a közönség, amely szórakozásként falja a róla szóló sztorikat.

A végeredmény egy ingatag narratív torony, amelyet szörnyek építenek még förtelmesebb szörnyekre, és amelyben az egyetlen „ártatlan” Gein maga, Brennan és Murphy. Ők újfent egy olyan történetet mesélnek el, amely a sorozatgyilkosokról szóló történetek szörnyetegségét ostorozza – miközben eszük ágában sincs szembenézni azzal, hogy saját karrierjük is épp ezekre a sztorikra épült.

A képmutatás csúcsa

Őszintén nehéz felfogni, hogyan írhatta meg Brennan a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori utolsó két epizódját úgy, hogy utána bármi újat is akart volna mondani a műfajban – hacsak nem az volt a célja, hogy mindenki más, aki valaha sorozatgyilkosokról mesélt, „rosszul csinálja”, és csak a Monster az, amelyik képes „tiszta szemmel” elmondani az igazságot. A széria szerint ezek a történetek „szükségesek”, mert ha ők nem mesélik el, a közönség majd „gyengébb” változatokkal csillapítja az étvágyát. A Monster így önmagát közszolgálatként definiálja.

Mindenki bűnös, képmutató és hazug – kivéve a Monster producereit és magát a Netflixet, amely közben boldogan ontja magából az olcsó sorozatgyilkos-dokumentumokat, miközben a Monster-széria a saját rajongóit is förtelmesnek bélyegzi. A Netflixet láthatóan ez az ellentmondás sem zavarja: a Psycho, A texasi láncfűrészes mészárlás és A bárányok hallgatnak mellett az egyik „gyengébb” adaptáció, amelyet a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori képmutató módon kritizál, nem más, mint a Netflix saját Elmevadász-a.

A sorozat folytatja a franchise jól ismert mintázatát: a „szörnyek” ezúttal is jóképű fehér férfiak, akik embereket öltek és többnyire Wisconsinban éltek. A sztori 1944-ben indul, amikor megismerjük Edet (Charlie Hunnam): szabadidejében anyja (Laurie Metcalf) fehérneműjében önkielégít, dolgozgat a családi farmon, és a helyi gyógyszertárban ijesztgeti a lányokat álmos, dallamos, intellektuálisan tétova hangjával – ebben a sorrendben.

Az egyetlen ember, aki megérti Edet, Adeline Watkins (Suzanna Son), egy korát nehezen meghatározható nő, aki megszállottja a híres New York-i bűnügyi fotósnak, Weegee-nek. Ő mutatja be Ednek a koncentrációs táborokról készült képeket, valamint a bűnügyi ponyvamagaszinokat Ilse Kochról (Vicky Krieps), a hírhedt náci háborús bűnösről, akit „Buchenwald szukájaként” ismertek. Az, hogy ezek a true crime magazinok felszítják Ed deviáns vágyait, lehetőséget ad Brennannek arra, hogy olcsó vádat emeljen a true crime hatásáról a fogékony rajongókra, és azt sugallja, hogy a sorozat pontatlan és fetisiszta náci atrocitás-rekreációi nem hanyag kutatáson, hanem pontatlan és fetisiszta ponyvákon alapulnak.

Holokauszt, horror és hatásvadászat

Mindig is kellemetlen érzéssel töltött el, amikor egy Ryan Murphy-produkció megpróbálta beleszőni a holokauszt témáját – kezdve az American Horror Story: Asylum-mal –, és őszintén szólva azt kívánom, bárcsak nem térne vissza ehhez a forráshoz. A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori szerint, ahogyan Geint a közelmúlt eseményei motiválták, úgy a róla szóló történetek szerzői is a történelmi pillanat valódi rémálmait próbálták feldolgozni. Ez önmagában rendben van. Ami zavarba ejtő, hogy miközben hosszasan sorolják a vietnami borzalmakat, amelyek Tobe Hoopert (Will Brill) arra inspirálták, hogy Gein alakját Leatherface-szé formálja, Brennanék nem rekonstruálják a My Lai mészárlást – a csíkos ruhás, csontsovány rabok viszont teljesen „beleférnek”.

Visszatérve 1944-be: rossz dolgok történnek Ed testvérével, majd anyjával is, és bár Hudson Oz Henry-je nem tér vissza, a halál sem tudja távol tartani Metcalf Augustáját (ahogy azt bárki felismeri, aki látta a Psycho-t). Ahogy Ed egyre inkább érdeklődni kezd a sírrablás és az emberi bőr dekorációs lehetőségei iránt, éveket ugrunk előre: Alfred Hitchcock (Tom Hollander, csatlakozva Toby Jones Hitchcock/Capote klubjához) felesége, Alma (Olivia Williams) tiltakozása ellenére adaptálja Gein történetét, míg Anthony Perkins (Joey Pollari) saját kételyeit és elfojtott homoszexualitásához kapcsolódó neurózisát figyelmen kívül hagyva vállalja a főszerepet.

Hitchcock és Perkins egydimenziós ábrázolást kapnak – ami egy dimenzióval több, mint amit Alma kiérdemel. A texasi láncfűrészes mészárlás jelenetei, amelyeket Gein egyre mélyebb hullagyalázásával és erőszakával vágnak össze, még ennyire sem kidolgozottak. Aztán ott van A bárányok hallgatnak, amelyből megkapjuk a Buffalo Bill táncolós-jelenetét. Ez a transzszociopátiáról szóló elavult sztereotípiákat látszik továbbvinni, ám a sorozat Christine Jorgensen-nel (Alanna Darby) egyenesen kijelenti, hogy Ed Gein nem volt transznemű – ami rendben lenne, ha addigra a nézők többsége nem kapcsolt volna el. Ráadásul A bárányok hallgatnak jelenete sem Jonathan Demme nevét nem említi, sem pedig azt nem vizsgálja, miért éppen ez a Gein-permutáció vonzotta Demmét és Thomas Harrist.

Időugrások és vulgaritás

A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori időben ide-oda ugrál – részben azért, hogy kapcsolatokat teremtsen a különböző adaptációk között, részben pedig azért, mert a biográfiai kronológia annyira szét van csúszva, hogy bármilyen figyelemelterelés üdvözlendő. Bár a legtöbb eseménynek van valóságalapja, a történet közelebb áll a „valósághoz” az Adeline-hez vagy a bébiszitter Evelyn Hartley-hez (Addison Rae) kapcsolódó szálaknál – utóbbi lehet, hogy Gein áldozata lett, lehet, hogy nem, de a sorozat számára ez mindegy. Egy valós személy nevét használják fel, akit elraboltak, de egy olyan alapszálat kerekítenek köré, amelyet leginkább „Ed Gein csatlakozik a Bébiszitter Klubhoz” címmel lehetne illetni.

Sehol sem épül fel lendület, mert bármilyen intellektuális pontokat is szeretne megfogalmazni Brennan és a hat epizódot rendező Max Winkler, a sorozat inkább mérhetetlen mennyiségű időt szentel annak, hogy Ed Gein újra és újra holttestekről húzza le az alsóneműt; hogy újra és újra önkielégít; hogy újra és újra láncfűrésszel táncol; és hogy a nézőket és más történetmesélőket hibáztassa azért, mert élvezik Gein életének perverz aspektusait.

A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori nem akar semmit a néző képzeletére bízni, ugyanakkor kritizálni akarja őket azért, mert az ilyen borzalmakra fókuszálnak és érzéketlenné válnak velük szemben. Könnyen előfordulhat, hogy azon kapod magad, hogy a sorozatnak szegezed a kérdést: „Nem lenne jobb, ha csak megemlítenétek azt az üvegcsét, benne nyolc szárított és egy nem teljesen szárított vulvával, ahelyett, hogy többször is megmutatjátok a lenyúzott női nemi szerveket?” Nem, a sorozat nem gondolt erre. És tudod, miért? Mert a nézők ezt igénylik. Mi vagyunk a szörnyetegek, és a Szörnyeteg nekik tesz szívességet – miközben gúnyt űz belőlük.

A narratív káosz és a tematikus képmutatás ellenére a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori néhány vonásában hasonlít elődeire, bár egyetlen epizódja sem ér fel a „The Hurt Man” vagy a „Silenced” szintjére. Sőt, alig nevezhető egyáltalán epizódnak.

Színészi pokoljárás és groteszk alakítások

Ha el tudsz tekinteni attól a ténytől, hogy Charlie Hunnam Ed Geinje és Glen Powell kettős alakítása Chad Powers címszerepében gyakorlatilag egy és ugyanaz, akkor el kell ismerned, hogy a főszereplő hátborzongatóan elkötelezett Gein kísérteties, kóválygó tekintete, kísérteties, tétova hangja és kísértetiesen kidolgozott izomzata mellett.

Laurie Metcalf kárhozott kurtizánokról és erkölcstelenségről sikoltozik, Vicky Krieps Ilse Koch-ként teljes gőzzel hozza a „Buchenwald szukája” karaktert, míg Lesley Manville, egy vasáruüzlet tulajdonosát alakítva, minden erejével próbál méltóságot csempészni olyan párbeszédekbe, mint például: „Ha rendesen megpumpálsz, Eddie Gein, megengedem, hogy felvedd a bugyimat.” És bár nem sikerül neki, azt nem lehet elvitatni, hogy mindent belead.

Suzanna Son nyújtja az egyetlen olyan alakítást, amelyet valóban finomnak neveznék: folyamatosan találgatni kell, mit gondol Adeline – vagy egyáltalán létezik-e. Nem tudom eldönteni, hogy Son egy enigmatikus karaktert formál meg tökéletesen, vagy egyszerűen csak a legtöbbet próbálja kihozni egy rosszul megírt nőalakból, aki ugyan létezett, de egészen másként, mint ahogyan itt ábrázolják. Ha egy valódi személyt akarsz fikciós figurává alakítani, talán jobb lenne egy összetett karaktert kitalálni, és nem egy létező személy nevét használni.

Tükör Amerika arcába

A sorozat képi világa lenyűgöző: a Wisconsin jeges vidéke természetes hangulatot áraszt, míg A texasi láncfűrészes mészárlás és A bárányok hallgatnak vizuális világának megidézése is hatásos. Mac Quayle zenéje – amely helyenként Bernard Herrmann stílusát idézi – kifejezetten erős.

Végső soron a Szörnyeteg-franchise lényege az, hogy Murphy és Brennan tükröt tartanak Amerika elé, és mindössze annyit tudnak mondani: „Ne bántsd magad.” Három évad után sincs semmi jele annak, hogy bármilyen felelősséget vállalnának, inkább másokat kritizálnak azért, amit ők is elkövetnek. És míg a többiek – Hitchcock, Demme, Hooper, Fincher – legalább az Oscar-díjakban, kritikai elismerésben vagy a kasszasikerekben találhatnak vigaszt, addig az egyszerű nézők legfeljebb pletykás parasztokként jelennek meg: ők azok, akik miatt léteznek a ponyvamagazinok, akik hősökké avatják a gyilkosokat, és akik 50 centet fizetnek azért, hogy körbejárják a Gein-házat, és vigyorogva mutogatnak a vérfoltokra a padlón.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyi megvetést táplál ez a sorozat a közönsége iránt. Jó szórakozást hozzá.

-Herpai Gergely „BadSector”-