SOROZATKRITIKA – A valós bűnügyeket feldolgozó műfaj akkor üt igazán, amikor nem a hírhedt elkövető mítoszát fényezi, hanem az eltűnt életeket teszi láthatóvá. A Devil in Disguise: John Wayne Gacy pontosan ezt csinálja: lebontja a köré nőtt legendát, és megmutatja, hogyan vakult rá a társadalom, illetve hol csúszott meg a rendszer, hogy a „bohócgyilkos” évekig szabadon mozoghasson. Nem az olcsó sokkra játszik, hanem empátiára és hiányzó történetekre épít, miközben higgadtan kijelöli a felelősség köreit. A hátborzongató sorozatgyilkosról szóló sorozat első három epizódját a magyar SkyShowtime-on néztük meg.

Hét éve az antológiasorozatok egyik csúcsdarabja, az American Crime Story: A Gianni Versace-gyilkosság megfordította a nézőpontot: a címben szereplő bűntényből visszafelé fejtette fel Andrew Cunanan kevésbé ismert áldozatainak történetét, a sztárnév mögül előléptetve az elfeledetteket. 2023-ban a HBO dokusorozata, a Last Call: When a Serial Killer Stalked Queer New York hasonló következtetésre jutott: a homofóbiából fakadó beidegződések nemcsak a közemlékezetet torzítják, hanem a rendőrségi reagálást is, ha meleg férfiak válnak célponttá. Ugyanehhez az áldozatközpontú megközelítéshez tartozik a skandináv A nyomozás (The Investigation) – Kim Wall ügyében tudatosan még a tettes nevét is száműzte a képernyőről –, és ide sorolhatók Liz Garbus munkái is, amelyek a Gilgo Beach- és az Idahói Egyetem-ügyben következetesen az áldozatokat állították középpontba. Ez a szemlélet ad új gerincet Gacy történetének is: nem a „szörnyet” emeli piedesztálra, hanem azokat az arcokat és sorsokat teszi láthatóvá, amelyeket a legendagyártás rendszerint letakar.

Mítoszrombolás hatásvadászat nélkül

Első ránézésre a SkyShowtime-on látható Devil in Disguise: John Wayne Gacy akár egy Ryan Murphy-projekt oldalága is lehetne: a Netflixes antológia, a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori szintén egy középnyugati rém hírnevét használta kiindulópontként. Gacy története viszont sokkal inkább az áldozatközpontú irányt követi, nem a látványos szenzációt: tudatosan és aprólékosan bontja le a „gyilkos bohóc” toposzát, amelyet Gacy alakja beégetett a kollektív tudatba. A vezető alkotó, Patrick Macmanus (Dr. Death, A lány Plainville-ből) épp azt hagyja ki, amire a bulváros megközelítések ráközelítenének: nincs szembenézetős bohócmaszk, nincsenek naturális gyilkossági jelenetek, nincsenek nagyívű bírósági szócsaták. A végkimenetel ismert – bűnösség, majd halálos ítélet –, ezért a sorozat az odáig vezető emberi és intézményi tévutakra koncentrál.

Itt a „hiány dramaturgiája” nem puhít, hanem kijózanít: ahol más szériák a borzalomra tapadnának, a kamera az áldozatok családján, a hétköznapokon és a nyomozás vakfoltjain időzik. A szenzáció helyére következmények, nevek és felelősségek kerülnek.

Az eltűntek nevei: Rob Piesttől a névtelenekig

A cselekmény a legutolsó áldozat, a chicagói külvárosból eltűnt tinédzser, Rob Piest (Ryker Baloun) ügyével indul, akit munkahelyéről rabolnak el, miközben édesanyja (Marin Ireland) a kocsiban várja. A nyomozópáros, Rafael Tovar (Gabriel Luna) és főnöke, Joe Kozenczak (James Badge Dale) gyorsan Gacy nyomára jut – részben azért, mert a vállalkozó feltűnően slamposan takarta el a nyomait: többen látták Piesttel beszélni, egy korábbi szodómiavád pedig tovább növeli a gyanút. Amikor szorul a hurok, Gacy kényszeresen beszélni kezd, rendőröket hív be a házába, és gyakorlatilag útbaigazítást ad, hol keressék a holttesteket. A letartóztatás „könnyedsége” csak még gyomorszorítóbbá teszi a ház alól és a telekről előkerülő maradványok tömegét: ha most ilyen hamar elkapták, ugyan ki és miért nem tette meg ugyanezt az előző hat évben?

Az epizódcímek, a felépítés és a visszaemlékezések mind az áldozatok egyéniségét emelik ki: van, aki ellenséges közegben próbálja megérteni a saját szexualitását; van, aki szexmunkából él; van, akit bajkeverőként bélyegeznek meg; és van, aki „csak” tisztességes munkát keres. Sok esetben még Gacyvel sem látjuk őket együtt: a történet a nézőre bízza a legutolsó képsorok és a bekövetkező tragédia közötti hézag kitöltését. Így az áldozatok nem ügyiratok, hanem félbeszakított életek maradnak – amelyeket klubajtók, rendőrségi előítéletek és hiányzó adatbázisok zártak le végleg.

Marin Ireland megrendítő ívet jár be: pánikból indul, dühbe fordul, végül fáradt beletörődésbe érkezik. Néhol a sorozat kissé tanító jellegűre vált – például amikor Kozenczak önkritikusan a „vakfoltjairól” beszél –, és az epizodikus szerkezet ismétlődései is érződnek, de a fókusz végig világos marad.

Az ember a maszk alatt: kijózanító közelkép

Gacyt Michael Chernus úgy játssza, hogy sosem csúszik át túlzásba, sosem ripacskodik – és pont ettől ijesztő. A színész olyan sorozatokból ismerős, mint a Különválás, vagy a Narancs az új fekete, és ez a „kisemberes” energia pontosan passzol Gacy szánalmas, elfogadásért könyörgő, túltolt középnyugati kedélyességéhez. A cél világos: lehántani a legendát, és megmutatni a hétköznapi – bár iszonyú – embert, akit apai elvárások, belsővé tett előítéletek és önutálat hajt.

A néző és Gacy közé a védőügyvéd, Sam Amirante (Michael Angarano) ékelődik: régi ismerős a helyi közegből, akinek belső vívódása – hogyan képviseljen valakit, akiről maga is tudja, hogy bűnös – önmagában kevésbé izgalmas, mint az összesített emberveszteség. Dramaturgiailag viszont működik: így kapunk első sorból képet Gacy kényszeres hazudozásáról és önáltatásáról, miközben a sorozat sem szorul be az ő nézőpontjába. Amirante végső soron betölti a szerepét: közel enged, de nem azonosít.

A kisebb döccenések ellenére végig érződik a készítők világos szándéka: megindokolni, miért érdemes újra nekifutni a 20. század egyik legtúlelemzett ügysorozatának, és mit akar a széria mondani az érintett emberekről és hibákról. Ez a fókusz az, ami rengeteg öncélú bűnügyi produkcióból hiányzik.

-Herpai Gergely BadSector-