FILMKRITIKA – A Feszült helyzet egy torokszorítóan izgalmas atomkrízis köré tekeredő, jéghideg válságfilm: nincs parádés látvány, csak izzadó tenyér, villódzó kijelzők és döntések, amelyeknél minden rezdülésnek súlya van. Kathryn Bigelow visszatérése feszes, időre vágott válságkezelő-szoba-dráma, ahol Idris Elba elnöke és Rebecca Ferguson válságkoordinátora diktálják a pulzust. A kérdés nem az, ki a hős, hanem az, hogy a kiképzés és a protokoll elég-e, amikor tényleg pittyeg a visszaszámláló.

A Feszült helyzet Bigelow nyolcéves szünet utáni, tűpontos idegdrámája: egy ismeretlen eredetű rakéta Chicago felé tart, a becsapódásig húsz perc, és a válságkezelő szoba emberi léptéken próbálja kezelni a felfoghatatlant. A film a kormányzati thrillerek hagyományát idézi, de a klasszikus katonai akció helyett a procedúra, a hibahatár és a döntéshozatal mikroszkópja kerül előtérbe. Idris Elba elnöke, Rebecca Ferguson válságvezetője, Anthony Ramos bázisparancsnoka és Jared Harris védelmi minisztere mind egy-egy fogaskerék abban a gépben, amely vagy megfogja a csapást, vagy atomtragédiát okoz.

Három nézőpont, három újrajátszás – idegrendszer-stresszteszt

A történet három, közel azonos időablakra hasad: mindegyik „felvonás” ugyanarra a félórára közelít rá, csak épp más páros szemszögéből, és rendre ugyanazon a torokszorító függővégen áll meg. Az első kör a Fehér Ház mélyén zajlik – Ferguson karaktere tartja kézben a káoszt –, párhuzamosan a rakétabázissal, ahol Anthony Ramos figurája lépésről lépésre futtatja a protokollt. A második etapban egy túlfűtött, támadó szellemű tábornok (Tracy Letts) és egy óvatos, adatközpontú NSA-tanácsadó (Gabriel Basso) ütközik: megelőző ellencsapás vagy higgadt eljárásrend – közben pedig pereg az idő. A fináléban először felbukkan a karrierjét óvó védelmi miniszter (Jared Harris), kapunk egy rövid családi villanást, majd színre lép az elnök (Idris Elba), akinek vállát látványosan nyomja a döntések terhe. A valóság pedig makacsul nem igazodik a terveikhez.

Az ismételt időablak trükkje attól működik, hogy minden mozdulatnak többletsúlyt ad, közben viszont kirajzolja a forma határait: ha háromszor is ugyanott szakad félbe a jelenet, a néző türelme óhatatlanul kopni kezd. Bigelow ezért a mikromozdulatokra és a ritmusra épít: apró hangsúlyváltásokkal ad új értelmet a már látottaknak, így a visszajátszott percek is újra feszültté teszik az eseményeket.

Hideg neon és minimalizmus

A képi világ visszafogott: zárt szobák, monitorok, videókapcsolatok és néhány légi felvétel rajzolja ki a teret. Nem emlékezetes tablókra, hanem feszes helyzetképekre épít a film; a tudatos minimalizmus olykor irodai hidegséget sugall, máskor tűpontosan rávilágít a hangokra, a csöndekre és a merev eljárásokból fakadó nyugtalanságra. Noah Oppenheim forgatókönyve aprólékosan illeszti egymás mellé a szakmai nyelvet és a döntési szituációkat, időnként azonban túl könnyű poénokat enged be (például amikor valaki egy műsorban hallott idézettel próbál „történelmet” csinálni), amitől a dráma egy pillanatra a kabaré széle felé billenhet. Bigelow mindvégig tartja a kereteket: ha néhány mondat el is csúszik, a rendezés végig éberen, könyörtelen ritmussal szorítja a nézőt a székhez.

Hatalomkoncentráció és az információ fájó hiánya

A film egyik legerősebb állítása, hogy a bizonytalanság nem hiba, hanem az alapállapot: minden szereplő csak a saját szakterületének egy darabját látja, teljes kép pedig senkinek nem áll össze. Az elnök – új még a székben – egyszerre találkozási pont és vaksáv: nála fut össze minden információ, ezért nála a leghangosabb az információzaj is. Van egy sötéten komikus pillanat, amikor elővesz egy, a válaszcsapási lehetőségeket soroló dossziét, amit korábban nem nyitott ki: a lapok úgy peregnek előtte, mint egy étlap tételei – csak itt minden „fogásért” súlyos árat kell fizetni.

Ami elválasztja a klasszikus atomháborús szatíráktól: itt senki sem ostoba vagy kontár. Épp ellenkezőleg, mindenki felkészült, az eljárásrendek megvannak, a gyakorlatok le vannak futtatva – és a film nyomasztó kérdése az, hogy ez mire elég, ha tényleg közeledik egy rakéta. Nem magyaráz túl semmit: a fenyegető ketyegés a fejünkben marad, még a stáblista alatt is.

-Herpai Gergely BadSector-