FILMKRITIKA – Yorgos Lanthimos ezúttal nem pusztán újracsomagol, hanem boncol: a 2003-as dél-koreai kultklasszikus, a Mentsétek meg a zöld bolygót! angol nyelvű átirata feszesebb és hűvösebb, mégis szándékosan kíméletlen. Jesse Plemons és Emma Stone macska–egér párharca a röhögéstől a torokszorításig billegtet, mert a téveszme és a józan ész között itt tényleg borotvaéles a határ. A humor maró savként dolgozik, amely a következő vágásnál már fagyos rémületté sűrűsödik; a film egyszerre remake és kíméletlen kórkép. A 2020-as évek kollektív szorongása minden képkockán átüt: ez az a Lanthimos, aki nemcsak provokál, hanem sebészi pontossággal tükröt tart.

Miután disztópikus fantáziában (A homár), kosztümös fekete komédiában (A kedvenc) és formabontó adaptációban (Szegény párák) is letette a névjegyét, a rendező most egy alulértékelt koreai alapműhöz nyúl vissza, és mai kontextusba emeli. A Bugonia megőrzi az eredeti őrült energiáját, de elegánsabb, ridegebb keretet ad neki: Will Tracy forgatókönyve – aki a The Menu és a Succession epizódjai révén ismerős – az ezredfordulós környezeti szatírát a 2020-as évek egzisztenciális nyugtalanságába ülteti. A mostani változat látszólag hű marad a vázhoz, mégis mélyebbre fúr abban, hogyan válik a mindennapok zajában túlélési stratégiává a mindent megmagyarázó összeesküvés-narratíva. A végeredmény: letisztultabb (ha kissé fakóbb) verzió egy eleve eszement filmről, amely a jelenben még élesebben rezonál.

„Emberrablás, antihisztamin, Androméda” – avagy hogyan lesz a téveszméből világrend

Teddy (Jesse Plemons), a megszállott konteós unokatestvérével, Donnal (Aidan Delbis) él, és napjaikat egy elrablás koreografálásával töltik: célpontjuk Michelle Fuller (Emma Stone), egy nagy gyógyszercég könyörtelenül hatékony vezérigazgatója. Teddy anyja (Alicia Silverstone) egy félresiklott gyógyszervizsgálat miatt kómában fekszik, a fiú pedig meggyőződéssel állítja, hogy Fuller valójában Andromédáról érkezett, magas rangú idegen, aki az emberiségre tör. A „protokoll” jéghideg: leborotválás, antihisztamin-krém, vallatás. Fuller racionális érvei lepattannak Teddy betonkemény narratívájáról: vallomást és beajánlást követel az andromédai felső vezetéshez, hogy „tárgyalhassanak” az invázió visszavonásáról – különben jön a megtorlás. A film itt talál rá egyszerre groteszk és dermesztően ismerős hangjára: a vállalati nyelv steril udvariassága csattan össze a düh és a rettegés gyermeteg, mégis hajlíthatatlan logikájával.

Paranoia és performansz: Plemons szabadjára engedve, Stone pengeélen

A kegyelem fajtái epizodikus furcsaságai után Plemons most megszabadul attól a kimért, manierista fegyelemtől, amelyet Lanthimos gyakran kér a színészeitől. Teddy figurája rémületes: az olajosan magabiztos hang mögött zsigeri félelem és éretlen harag remeg – ismerős keverék bárkinek, aki látta, hogyan szippantja be az online mélyvíz a perifériára sodródó férfiakat. Tracy – a forgatókönyvet a Covid-lezárások alatt írta – pontosan tapint rá, miként lett a szélsőség a szomszéd, a barát, a rokon mindennapi nyelvének része. A poén és a borzalom között hajszál a távolság: egy idétlen kérdéssor percek alatt kínzássá keményedik, a kémiai öncsonkítás ötlete pedig „logikus lépésnek” tűnik. A film húsa-java a Terry (Teddy) és Michelle közti játszma: a CEO tárgyalótermi higgadtsága és „tanácsadó-baritonja” darabokra törik Teddy konok, kiskapukat nem ismerő mániáján. A dinamika könyörtelenül feszes, és a Plemons–Stone páros, a szikár képi stílussal együtt, olyan nyomást teremt, amely a komikumot is fájdalmas grimaszszá torzítja.

Hűség az eredetihez, új idegrendszerrel – miért működik jobban ma ugyanaz a történet?

Emma Stone alakítása finoman kalibrált: még azok is elbizonytalanodhatnak, akik fejből fújják a Mentsétek meg a zöld bolygót! harmadik felvonásának fordulatát, hogy vajon Lanthimos és Tracy most is ugyanarra a lejtőre engedi-e a cselekményt. A Bugonia ereje épp abban rejlik, hogy közel marad az alapfilmhez, miközben a két évtized súlya alatt az eredeti állításai még élesebbre csiszolódtak. A kulturális közeg más lett, a főbb aggodalmak – vállalati visszaélések, klímaválság, vagyon- és hatalmi egyenlőtlenségek – viszont univerzálisak maradtak; a konteó-agy lázlogikájának nagyítója alatt pedig csak fenyegetőbbnek tűnnek. Az így kirajzolódó, túlforrósodott, szorongásos tablót nyugodtan a 2020-as évek kulcsfilmjei közé tehetjük – ugyanabba a polcba, ahol Ari Aster forrongó rémálmai és Paul Thomas Anderson zúzós társadalmi csatái sorakoznak. A közhely szerint tragédia plusz idő egyenlő komédia – a Bugonia viszont ennek beteg inverze: ha 23 éve ostobák és rövidlátók voltunk, ugyanaz a történet ma idegesebbnek, sötétebbnek és kétségbeesettebbnek hat.

Aktualitás a plafonon – és a hit, hogy talán már nem fordul meg a szekér

A Bugonia időszerűsége szinte világít: a poszt-2020 világban a korporációellenes magánakciók hírhősökké emeltek haragos figurákat, és a netes kommentlégiók ujjongva tapsolnak. Lanthimos filmje nem euforizál: inkább szkeptikus afelől, hogy az emberiség képes-e túlnőni a saját csapdáin. Üzeni: még nincs késő, de minden jel szerint akkor sem tesszük meg. Ez a pesszimizmus azért üt, mert az abszurd és a realizmus határmezsgyéjén egyensúlyoz, és közben könyörtelenül következetes a nézőpontjában. A képi világ tudatosan steril, a hangkulissza alattomosan feszült – és amikor elcsattan egy poén, az csak még jobban kihangsúlyozza, milyen keserű a háttéríz.

-Herpai Gergely BadSector-