SOROZATKRITIKA – Az Amazon Prime Video új, magyar szinkronos, hatrészes minisorozata Harlan Coben és Danny Brocklehurst közös munkája, amely a krimi feszességét pszichológiai horrorba mártja. Sam Claflin Joel „Laz” Lazarus szerepében tér haza apja váratlan halála után, és hamar kiderül, hogy a gyász ritkán jár egyedül: régi sebek, régi bűnök és nagyon is mai szorongások jönnek vele. A történet végig azt feszegeti, meddig tart a ráció, és hol kezdődik az a homály, ahol a szellemek – vagy a bűntudat – veszik át az irányítást.

A Lazarus minden ismert Coben-motívumot bevet, de meglepően letisztult marad. Nem kapkod, nem terel, inkább rétegről rétegre bontja le egy család történetét, miközben következetesen építi a paranormálisnak tűnő jelenségek és a nagyon is emberi magyarázatok közti feszültséget. Aki szereti az „egy este, még egy epizód” típusú maratont, itt megtalálhatja, amit keres – mégha a középszerűség most is jellemző marad erre az újabb Coben-sorozatra.

„Szellemek” a rendelőben

Joel „Laz” Lazarus apja, a tekintélyes pszichoterapeuta, Jonathan látszólag önkezűleg vet véget az életének. Laz hazamegy, hogy a húgával, Jennával gyászoljon, csakhogy a visszatérés feltépi a 25 éve megoldatlan ikertestvér-gyilkosság emlékét is. Jenna közben büszkén vállalja a „hippi” önazonosságát – chakrákat igazít, reikit vezet –, Laz pedig a terapeuta-racionalitásába kapaszkodna, amíg a rendelőben meg nem jelenik egy Cassandra nevű páciens, aki a barátja megöléséről fantáziál, majd később „visszatér” maga Jonathan is azzal, hogy őt bizony meggyilkolták.

Innen egy klasszikus cobeni képlet indul be: megbízhatatlan elbeszélő, temetetlen traumák, régi bűnök, amelyeket sosem mostak le. Laz vagy szétesik a gyász súlya alatt, vagy tényleg olyan lelkekkel beszél, akik nem tudtak átkelni. Egyik magyarázat sem kényelmes, mindkettőnek ára van.

Szerencse, hogy ott a legjobb barát, Seth (David Fynn), aki egyszerre humorforrás és józan iránytű: elüt néhány poénnal, hozza a nagydumás haver figuráját, de amikor kell, kíméletlenül kimondja az igazat. Ráadásul rendőr, ami nagyon is praktikus, amikor Laz a „szellemi üzeneteket” saját nyomozásba fordítja – még ha ez a belső körökben gyanús is lesz.

Coben-világ, ezúttal fókuszban

A korábbi Coben-adaptációk (Nem versz át, Hiányzol) könnyen elszaladtak mellékszálakkal. A Lazarus dicséretesen tartja a fókuszt: a melléktörténetek most karakterépítést szolgálnak, nem a fő rejtélyt oldják fel. Szó szerint és átvitt értelemben is csontvázak esnek ki a szekrényekből, a holttestek száma nő, a családi igazság pedig rétegről rétegre bukkan elő.

A szereposztás okos húzás. Bill Nighy „országos nagypapa”-aurája eleve súlyt ad minden jelenlétének, így az a felvetés, hogy meggyilkolták, azonnal emeli a tétet. Sam Claflin meggyőzően lavírozik gyász és düh, kötelesség és megfelelési kényszer között – elég szerethető marad ahhoz, hogy a kétkedők is kitartsanak mellette. Alexandra Roach Jennája pedig ügyesen ellenpontoz: a „spirituális” oldal nem olcsó poén, hanem a gyász egyik nyelve.

Időnként megtorpan a tempó, de a sorozat ügyesen időzíti az új információkat. A nagy kérdés – „őrület vagy természetfeletti?” – nem csak díszlet, hanem a fő mozgatórugó: bármelyik irányba dőljünk is, annak dramaturgiai következményei vannak. Hat részre tömörítve mindez kifejezetten jól áll neki.

Nézhető, helyenként felejthető, de azért működik

Nem hibátlan darab: a Lazarus néha belecsúszik abba a komfortzónába, amit a „nézhető, de felejthető” címkével szoktunk illetni. Mégis, a személyes dráma és a krimi elemei közti arányérzék végig egyben tartja. Seth figurája külön dicséretet érdemel – a humor és a kíméletlen őszinteség kombója miatta marad a történet földközelben, különösen akkor, amikor Laz már a hivatalos nyomozásban is gyanús ponttá válik.

Összességében a Lazarus nem újítja meg a műfajt, de feszesebb és letisztultabb, mint több Coben-széria. A hatrészes keret jó döntés: kerekre zár, nem ígér visszatérést, nem kísérti meg saját magát. Ha őszi estére intenzív, de nem kimerítő krimi és pszichológiai horror keverékét keresed, a Lazarus megteszi, amit ígér – és talán a „szellemeket” is a helyükre teszi.

-Herpai Gergely BadSector-