FILMKRITIKA – Dan Trachtenberg legújabb fejezete felrázza a sorozat évtizedes képletét: a vad helyett a vadász szemszögén át lépünk be egy idegen világba, ahol minden mozdulat életveszély. A hangsúly a leleményen, a túlélésen és egy váratlan szövetségen van, miközben a mitológia is tágul, a nyers brutalitást pedig ötletes akció váltja. Bár a PG–13 besorolás vitát kavarhat, az intenzitás nem csökken, csak más ritmusra áll. Az eredmény egy tempós, ötletgazdag és meglepően érzelmes fejezet, amely hű marad a gyökerekhez, mégis friss irányt mutat.

A fővonalbeli Ragadozó-filmek bevett sémája – emberek kerülnek a galaktikus vadász célkeresztjébe – a Predator: Halálbolygó világában megfordul. Trachtenberg, a Préda után, most egy fiatal yautját, Deket (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) állítja középpontba, akit saját klánja is gyengének tart. A bizonyítás terepe Genna, a hírhedt Halálbolygó, ahol a fák fojtogatnak, a férgek robbannak, a fű pedig borotvaként vág. A koncepció elsőre radikális, mégis organikusan illeszkedik a széria világába: a mészárlás helyett találékonyság és taktika kerül előtérbe, miközben a yautja-kódex a szokásosnál több árnyalatot kap.

Yautja Prime kíméletlen hierarchiájában Deket a klán csúcsragadozója, Njohrr szemeli ki – nem dicsőségre, hanem azért, hogy lemészárolja a saját gyenge fiát. Testvére, Kwei beavatkozása menti meg, az ár azonban száműzetés: Dek egy kapszulában Genna felé zuhan, vállalása pedig egyszerűnek hangzik – trófeaként hozni az „elpusztíthatatlan” kalisk fejét –, a kivitelezés viszont pokolian nehéz. Már az első órákban világos, hogy itt a környezet az első számú ellenfél és egyben a legnagyobb fegyvertár.

Magányos vad helyett páros túlélés

A yautja-hagyomány a magányos vadász ethoszát hirdeti, Genna azonban átírja a szabályokat. Dek egy sérült Weyland–Yutani szintetikussal, Thiával (Elle Fanning) szövetkezik, aki hiányzó alsóteste ellenére a terepismeret és a hideg racionalitás megtestesítője. A duó nem csupán túlél, hanem módszeresen „fegyverré” alakítja a bolygó veszélyeit: a liánokból csapda lesz, a pengefűből irányított lövedék, a robbanó férgekből taktikai előny. A túloldalon ott áll Tessa (Fanning második alakításában), a vállalati logikát képviselő szintetikus, aki a kalisk befogására hajt – rideg protokollal és könyörtelen hatékonysággal.

A családi szál vissza-visszatér: Njohrr könyörtelensége és Dek kisebbrendűségi érzése üzemanyag az összecsapásokhoz. A legerősebb pillanatokban az akció a helyszín logikájára épül, nem az ollóra: átlátható a mozgás, érthetők az ötletek, és a díszlet egyetlen húzással képes felülírni, ki van fölényben.

Rítusok és rangjelek, bővülő mítosz

A széria ritkán enged közel a yautják belső világához; itt kivétel történik. Patrick Aison és Brian Duffield forgatókönyve – Trachtenberg történetvázára építve – nemcsak magyaráz, hanem motivációt is rendel a gesztusok mögé: a köpeny, a trófea, a maszk jogai mögött személyes tét jelenik meg. Schuster-Koloamatangi testbeszéde és ritmusváltásai – a tettetett magabiztosságtól a pillanatnyi rémületig – új tónust adnak a figurának. A PG–13 főleg abból jön, hogy nincsenek emberi áldozatok; a harcok többnyire lényekkel és szintetikusokkal zajlanak. Az erő helyett gyakrabban a lelemény dolgozik, az intenzitás megmarad.

Genna nem puszta háttér, hanem aktív rendszer: akadály és eszköztár egyszerre. A film a Préda erényeit – környezetismeret, adaptív gondolkodás – emeli át egy science-fantasy közegbe, ettől az egész olyan, mintha a Ragadozók túlélőtúrája találkozna a vállalati sci-fi cinizmusával. A látványvilág ötletes bestiáriummal dolgozik, a veszélyek logikája következetes, így a világépítés nem díszlet, hanem játékmechanika.

Szív a páncél alatt

A franchise mércéjével mérve az érzelmi hangsúly kockázatos vállalás, a Predator: Halálbolygó azonban óvatosan, de hatásosan épít a család, a gyász és az önazonosság motívumaira. Nem minden váltás cseng hibátlanul – időnként kilóg az érzelmi ív a vadász-kódex alól –, összességében mégis működik a hangsúlyeltolás. Schuster-Koloamatangi játéka maszk mögött is beszédes; a mikrogesztusok és a tempó finom szabályozása élőbbé teszi Deket, mint a széria számos korábbi ikonikus alakját.

Elle Fanning kettős alakítása stabilizálja a filmet: Thia a „humán” fókuszpont, Tessa a hideg algoritmus. A köztük lévő feszültség a csúcspontban fordít igazán: nem a megszerzett trófea, hanem a választott út határoz. Trachtenberg akciórendezőként most is magabiztos: az akciójelenetek áttekinthetők, ötletesek, és finoman tisztelegnek az Alien–Ragadozó örökség előtt, anélkül hogy rajongói kiszolgálásba csúsznának.

Újabb irányváltás, ha kicit döcögősebben is, de ez is célba ér

A Predator: Halálbolygó nem üt akkorát, mint a Préda, de következetes lépés ugyanazon az ösvényen. A film egyszerre hozza a nosztalgikus elemeket – maszk, hőkamera, jellegzetes hangok – és tágítja a kereteket, a slasheres vadászat helyett kalandfilmes pulzust adva a formulának. Aki elfogadja az irányváltást, sodró, ötletgazdag és meglepően érzelmes fejezetet kap, amely bizonyítja: a sorozat akkor a legerősebb, amikor a játékszabályokat írja újra, nem csupán a díszleteket cseréli le.

-Herpai Gergely BadSector-