SOROZATKRITIKA – A francia mainstream mozi az utóbbi időben újra rákattant a nagyszabású kalandokra: ennek egyik állomása volt a kétrészes A három testőr: D’Artagnan / A három testőr: Milady-adaptáció. A kétszer César-díjra jelölt, a közönségnek is ismerős komikus most a Netflix 2025-ös francia nagy dobásának frontembere: a 8 epizódos A bérgyilkos és a lánya, amelyet tavaly csendben forgattak Dél-Franciaországban, valamint több olasz és spanyol helyszínen. A bérgyilkos és a lánya egy orvgyilkosról szól, akinek ki kell menekítenie elidegenedett lányát a rosszindulatú erők gyűrűjéből – egy nagyratörő, akciódús kalandfilmorozatban, amely a 16. századi Franciaországban játszódik. Vajon megéri az utazás?

1504-ben járunk: Dél-Franciaországot történelmi aszály sújtja, miközben Néro orvgyilkosként dolgozik Rochemort tanácsnok (Louis-Do de Lencquesaing) szolgálatában. Utóbbi lányának, Hortense-nek (Alice Isaaz) előre elrendezett házasságot tervez, és már a következő lépést is nézi a hatalmi létrán: főnöke, Lamartine helyének megszerzését. Közben a Vatikán egy baljós próféciát fejt meg: az Ördög egy fiatal gyermek testét veszi majd birtokba, ezért követet küldenek Franciaországba… A jóslat „alanya” végül nem más, mint Perla (Lili-Rose Carlier Taboury), Néro 14 éves lánya, akit évekkel korábban árvaházban hagyott Horace atya (Olivier Gourmet) felügyelete alatt. Ahogy Rochemort sakklépései életbe lépnek, néhány nyers fordulat, balszerencsés esemény és dupla átverés után Néro már menekül a lányával, hátukban rosszindulatú üldözőkkel és pár kelletlen útitárssal. Különösen tartaniuk kell a fehérre maszkírozott, szadista vallási fanatikusoktól, a „Megbánóktól”, akik egyre több várost és falut foglalnak el.

Vér, por és pengevillanás – apa és lánya a kártyavár tövében

A bérgyilkos és a lánya alkotói – köztük a társforgatókönyvíró-rendező Allan Mauduit és a társforgatókönyvíró Jean-Patrick Benes – már bizonyították, hogy tudnak erkölcsileg kétes figurákat zavaros közegben terelgetni: korábbi, kritikailag ünnepelt sorozatuk, a Kaboul Kitchen (a francia Canal+ csatornán ment nagyot) egy 2005-ös, háború sújtotta Afganisztánban működő expat-étterem abszurditásait mutatta meg. Nem meglepő, hogy itt sem a történelmi hűség az elsődleges; a dialógus nyersen mai – helyenként direkt obszcén – ritmusban pereg. A modern hang nem dísz, hanem eszköz: keményebbre húzza a figurák kontúrját, a tétet pedig közelebb tolja a nézőhöz.

A bérgyilkos és a lánya gyorsan beszippantja a nézőt: a világépítés impozáns, a karakterek határozottak, és mindannyian egy hajszálra járnak a biztos haláltól. A túlélés itt nem pátosz, hanem gyakorlat: hazudni és csalni néha gyorsabban kell, mint kardot rántani. A spanyol és olasz lokációk nem véletlen díszletek: a sorozat – és maga a címszereplő – bőven tartozik köszönettel a ’60-as és ’70-es évek spaghetti westerneinek és zsánerfilmjeinek; a poros napfény, a széles totálok és a szikár dialógus mind ezt idézik.

Misztikum és acél párbaja

Hiába a látványosan stilizált akció és a misztikum – köztük Camille Razat (Emily Párizsban) szerepeltetésével, aki egy félszemű, sebhelyes boszorkánya, és aki afféle halálhírnök –, A bérgyilkos és a lánya nem üti el olcsó meta-poénokkal vagy kikacsintásokkal a hangulatot. Komolyan tartja a tétet: hosszú fejlesztés után végül a Netflixre érkezve nem csavarcunamit, hanem karaktervezérelt történetmesélést kapunk, miközben epizódról epizódra mer nagyot fordítani.

A történet szíve két apa–lánya viszony. Az egyik Rochemort és Hortense kapcsolata: a körülmények és a sokkoló felfedezések arra kényszerítik a lányt, hogy észre, maszkokra és a látszat manipulálására támaszkodva rakja ki a saját törékeny függetlenségét. A másik Néro és Perla története: egy erkölcsileg züllött, ösztönből élő, piát és bordélyokat jól ismerő orgyilkos kénytelen elvekhez nyúlni – mert rájön, van valaki, akit nem tud (és nem is akar) átverni.

Horrorba hajló krónika szociális érzékenységgel

A széria szívesen merít a horror eszköztárából, és időnként társadalmi kommentárra is kanyarodik: az aszály után porban maradt szegény falvak, a Megbánók vérengzései, valamint az uralkodó és az egyházi potentátok, akik a saját bőrüket mentik és egymással kötnek alkukat. Ebben a brutális világban A bérgyilkos és a lánya nem a könnyes melodrámára épít; mégis kialakul egy, a kívülállókból és vesztesekből összerakott „csapat”, amelyért szorítani kezdünk – nem kis részben Olivier Gourmet-hez hasonló karakterszínészek súlya miatt.

Lehetne több játékideje néhány mellékalaknak, de a sorozat így is kész világgal, markáns ritmussal és következetes karakterívekkel érkezik – a nagyívű, folytatásos kaland „teljes értékű” változataként. És igen, ez azt is jelenti, hogy a történet bátran pályázik egy 2. évadra; nem cliffhangerből, hanem a világ és a szereplők bőséges tartalékából táplálkozva.

Igazi döntések, nem csak díszletek

A bérgyilkos és a lánya valójában nem a „mi történik” kérdésre vadászik, hanem arra, hogy egy ember mennyit bír el, ha a jó cél rossz eszközöket követel. Nérónak – aki eddig ösztönből, saját kényelmére játszott – most szabályai lesznek; Perla pedig nem „kulcs a cselekményhez”, hanem súly, amely minden jelenetben lejjebb húzza a mérleget. A világ hideg, a döntések fajsúlyosak, és amikor elcsendesedik a kép, nem a látvány marad, hanem a számvetés. Ha lesz következő, talán nem azért lesz, mert „kell még egy csavar”, hanem mert ebben a kegyetlen univerzumban bőven van még teher, amit a szereplőknek cipelniük kell.

-Herpai Gergely BadSector-