FILMKRITIKA – Guillermo del Toro újra Mary Shelley örökérvényű rémtörténetéhez nyúl, és operai erejű, szenvedélyes gótikus melodrámát farag belőle. Oscar Isaac hidegen számító Viktor Frankensteinje és Jacob Elordi törékeny lelkű teremtménye végzetesen összekapcsolódik, miközben a film a határátlépés mámorát és árát boncolja. A látvány és az érzelem sokszor mindent elsöpör, de a kérdés marad: ki is a valódi szörny, ha az ember Istent játszik.

Harmincegy éve nem született ekkora volumenű hollywoodi feldolgozás Mary Shelley művéből, Kenneth Branagh vegyes fogadtatású Mary Shelley: Frankensteinje óta, a 2016-os Victor Frankenstein inkább laza hommage maradt. del Toro neve önmagában vonzza a műfaj rajongóit és a díjszezon figyelmét, amihez most is kiváló technikai stábot és csillogó szereplőgárdát állít, köztük Mia Goth-tal. A rendező régi témái – a kitaszítottak iránti empátia, a másság szépsége és fájdalma – ezúttal is erőteljesen átszövik a filmet, amely Shelley alapanyagát nem forgatja ki, inkább érzelemmel és szenvedéllyel telíti.

Jégbe fagyott vallomás, vérből szőtt mítosz

A 19. század második felében járunk, amikor a haldokló, vérbe fagyott Viktor Frankenstein (Oscar Isaac) a sarkvidéken kerül a felfedezők útjába. A társaságot azonnal megtámadja egy félelmetes lény (Jacob Elordi), aki Viktort követeli, ám rövid időre visszaverik, így a tudós elmondhatja, miként esküdött fel a halál legyőzésére, és hogyan keltett életre egy különböző testekből összevarrt hullát. A történet előbb Viktor szájából hangzik el, majd nézőpontot vált, és átadja a szót a teremtménynek – két elbeszélés, két igazság, egy végzetes spirál.

del Toro értelmezése a teremtményhez fordul a legnagyobb együttérzéssel, miközben Viktort kíméletlen fényben mutatja. Isaac figurája gátlástalan ambícióval és jeges közönnyel hajtja küldetését, amelynek gyökere egy korai trauma: szeretett anyja halála, és az apa (Charles Dance), a hidegkezű sebész iránti szemrehányás. A gyász azonban itt csak ürügy – az önistenítés az igazi üzemanyag. Amikor Viktor semmibe veszi a teremtményt, ostobának bélyegzi, vagy épp öccse menyasszonyát, az enigmatikus Elizabethet (Mia Goth) próbálja magához láncolni, újra és újra leleplezi: nem a tudás, hanem a hiúság mozgatja. Isaac játékában tudatos túlzás működik, amely a karakter torz nagyravágyását szolgálja.

Ártatlanság, amelytől fél a világ

Elordi teremtménye ezzel szemben finom lelkű, tanulni vágyó, gyermeki kíváncsisága miatt mégis rettegést kelt, és ha sarokba szorítják, romboló erővé válik. A színész, aki a Priscilla-ban éteri, álomszerű jelenléttel lepett meg, itt töredezett, önmagát kereső lelket formál, aki megpróbál eligazodni egy világban, amely eleve ellenségnek tekinti. A kezdeti lágyságot a fenyegetettség teregeti dühbe, és van költőiség Elordi melankolikus, mégis lobbanékony alakításában – a teremtmény ráébred, hogy nem lehet megölni, ami paradox módon megfosztja attól, hogy igazán éljen.

A film vizuális-szellemi gerincét a del torói állandók adják: a kirekesztettség szépsége, a test és a lélek hegei, a mítosz és a valóság csiszolt ütköztetése. A rendező könyörtelenül mutatja, miként alakul át a csodálat undorrá, az ismeretlen iránti kíváncsiság gyűlöletté, és hogyan lesz a teremtés aktusából tulajdonképpeni önfelszámolás.

Gótika, amely magával ragad – és néha elnyom

Visszatér del Toro több régi alkotótársa is: Tamara Deverell (Rémálmok sikátora) díszletei romló palotákkal és gazdagon faragott enteriőrökkel emelik gótikus melodrámává a filmet. Mike Hill maszkjai embertelen, mégis megrendítő tekintetet adnak Elordi arcának, amelyben élénk, szinte világító szemek hordozzák a bent rekedt életet. Alexandre Desplat nagyzenekari kísérete magasra emeli a tragédia ívét, különösen a késői fejezetekben, amikor Viktor és a teremtmény halálos táncában lassan felismerik közös, megátkozott sorsukat.

Amikor a film finom, halk érzelmi regiszterre váltana, a forgatókönyv néha túl direkt, kimondó párbeszédekkel gyengíti a hatást. Viktor viszonzatlan vágya Elizabeth iránt nem mindig üt át, és az sem teljesen hiteles, ahogy a nő közelebb sodródik a teremtményhez. Gyakori, hogy a látvány diadalmaskodik a nüanszok felett – a gesztus nagy, a karakterrajz kevésbé precíz. Mégis, amikor del Toro a két főhős összecsapását az emberi gőg monumentális allegóriájaként mutatja fel, pontosan tudja, mit kérdezett már Shelley is: ki a szörny, és ki nevezheti magát teremtőnek következmények nélkül.

-Herpai Gergely BadSector-