FILMKRITIKA – Stephen King disztópikus regénye, az A menekülő ember egy olyan világot rak elénk, ahol egy szadista tévés vetélkedő teszi látványos attrakcióvá, mennyire reménytelen a felfelé kapaszkodás a társadalmi ranglétrán. A Paul Michael Glaser-féle, 1987-es filmváltozat még jóval a valóságshow-láz előtt futott be, Edgar Wright 2025-ös adaptációja viszont már abban a korban születik, ahol a „szabad világ” vezetője is a televíziós realityk világában szocializálódott. Ami egykor hátborzongatóan prófétikus víziónak tűnt, az ma inkább ismételt alapvetés: Wright új filmje nem igazán hozzátesz a jelenhez, inkább csak rákapcsolódik arra, ami már amúgy is körülvesz minket.

A brit rendező gyakorlatilag lecsiszolja King történetének társadalomkritikai élét: a film látszólag a forradalom nyelvén szól, lobognak a transzparensek, dübörögnek a jelszavak, de közben kínosan bizonytalan abban, pontosan mi ellen is lázad. Amikor felcsendül Gil Scott-Heron ikonikus dala, a The Revolution Will Not Be Televised, az inkább fanyar, cinikus poénnak érződik, főleg úgy, hogy nemrég még Paul Thomas Anderson One Battle After Another című filmjének stáblistáját kísérte. Wright itt csak nagyon óvatos szatírát és kommentárt enged meg magának, miközben a megfigyelésről, propagandáról és médiamanipulációról szóló kulcsszavakat egy biztonságos, általános „paranoiacsomagba” keveri össze.

Egy forradalom, amely csak díszlet a háttérben

A közeli jövő Amerikájában az állam, a rendfenntartó erők és az állami propagandacsatornává silányított televízió szoros szövetsége hoz létre olyan rendszert, ahol a hatalom elvileg mindenütt ott van, de mégsem lehet megfogni. Glen Powell Ben Richardsa melós hétköznapokat élő, ösztönösen lázadó családapa, aki a saját bőrén érzi ugyan a rendszer súlyát, de nem igazán érti, merre kellene irányítania a dühét. A radikalizálódás folyamata annyira ködös, szétfolyó és nehezen körberajzolható, hogy a néző is azt az üzenetet kapja: nyugodtan dőljön hátra, ne nagyon akarja végiggondolni, mi ellen kellene felhúznia magát.

Ben a végső kétségbeesés pillanatában, beteg csecsemő lánya ellátásáért cserébe jelentkezik a címadó tévéműsorba. A „Running Man” ebben a világban valódi monokulturális esemény, egy mindenkit beszippantó show, amelyhez képest a mai streaming-káosz csak szétszórt háttérzajnak tűnik. Harminc napon át kell életben maradnia hivatásos vadászok és felhergelt civilek célkeresztjében, miközben minden mozdulatát kamerák figyelik, hogy a közönség élőben izgulhassa végig a hajtóvadászatot. Ahogy Dan Killian (Josh Brolin), a vérprofi producer összefoglalja: ha Ben akár csak egy hetet kihúz a műsorban, a családja hirtelen a társadalom felső egy százalékában találja magát.

Valóságshow, amelyben a nézőnek elég hátradőlni

King alapötlete önmagában is végigvinné a filmet: Wright és állandó alkotótársa, Michael Bacall, akivel a Scott Pilgrim a világ ellen forgatókönyvén is együtt dolgozott, biztos kézzel rakják össze a játék szabályrendszerét, a vadászokat és a tévés cirkusz kulisszáit. Egy A menekülő ember című film eleve kínálja a lüktető, dinamikus akciót, ami Wright védjegye már a kétezres évek indie-hullámának hőskora óta. A nyitó üldözések és az első összecsapások hozzák is ezt az energiát: feszes vágás, jól komponált városi díszletek, néhány kifejezetten ötletes vizuális megoldás, amelyek emlékeztetnek a régi Wright-formára.

A fáradtság jelei azonban szokatlanul korán megmutatkoznak, és a harmadik felvonásra teljesen rátelepszenek a filmre. Ben Richardsot egyre inkább nevetséges dramaturgiai zsákutcákba írják bele, amelyekből már csak újabb robbanásokkal vagy végtelenül fantáziátlan, deepfake-re épített fordulatokkal lehet kimászni. Minden igazán jól működő akciószekvenciára jut egy olyan csavar, amely elkoptatja a hatását, lejjebb tekeri az intenzitást. Wright mintha attól tartana, hogy ha végigviszi a saját gondolatait, elidegeníti a nagyközönséget, ezért inkább óvatos kompromisszumokat köt, és beéri a biztonságos megoldásokkal.

Popcornbarát akció, óvatos rendszerkritikával

A rendező és a főszereplő pontosan érti, mi a „feladat”: látványos, közérthető, könnyen fogyasztható sci-fi akciófilmet kell letolni a nézők torkán, amely King sötétebb tónusait csak annyira engedi be, hogy még ne zavarja a popcorn-ropogtatást. A gond az, hogy Wright és Powell annyira fegyelmezetten, iparos mentalitással közelíti meg a projektet, hogy közben pont a saját, egyedi erényeiket vizezik fel. Mindketten tisztában vannak a saját „brandjükkel”, és olyan óvatosan igazodnak a műfaji elvárásokhoz, hogy a végeredmény egy kockázatkerülő, sterilre polírozott stúdiótermék lesz.

Pedig papíron ez Glen Powell álomszerepe is lehetne. A Top Gun: Maverick mellékszereplőjeként és a Twisters: Végzetes vihar társfőszereplőjeként az utóbbi évek egyik leglátványosabb hollywoodi felfutását hozta össze, most pedig először visz el egy nagy stúdióprodukciót teljesen egyedül a vállán. Ehhez képest Ben Richards figurája olyan, mint egy másodkézből örökölt kabát: elsőre úgy tűnik, jó lesz rá, de közelebbről nézve sehol sem illeszkedik igazán.

Glen Powell, akkor működik, ha álca van rajta

A karakter túl sok morcos, összeszorított fogú kifakadásra és túl kevés játékos, sármos pillanatra épül, ami egy olyan színésznél problémás, akit elsősorban könnyed karizmájáért szeret a közönség. Powell láthatóan keresi, hogyan adjon súlyt a megviselt, megkeményedett Bennel kapcsolatos jeleneteknek, de az igazán emlékezetes momentumok akkor érkeznek, amikor végre kikerül az utcára, és beindul a tévéműsor tényleges „játéka”. Ahogy a szabályok megkövetelik, hogy álcák mögé bújva olvadjon bele a tömegbe, előjön belőle az a kaméleon-karakter, amelyet már a Hit Man című filmben is megmutathatott.

Színes, poénos álruhákban járja végig a várost, különböző társadalmi szerepeket próbálgat magára, és közben látványosan élvezi a saját szakmája meta-szintű játékát. Paradox módon Powell akkor a leginkább önazonos, amikor a film éppen azt kéri tőle, hogy valaki teljesen mást játsszon. A klasszikus sztármodellhez képest, ahol a nagy nevek minden szerepben ugyanazt a jól ismert „sztárperszónát” variálják, ő inkább azon dolgozik, hogyan törje meg ezt a sémát – csak épp a film nem mindig tudja, mit kezdjen ezzel a hozzáállással.

Edgar Wright, aki most inkább a stúdiót szolgálja

Akcióhősi kvalitásokból nincs hiány: Powell fut, zuhannot dobják, verekedik, és az a bizonyos, pusztán egy szál törölközőben levezényelt szökésjelenet egyértelművé teszi, hogy az edzőtermet sem kerülte messziről. A gond inkább az, hogy a film ritkán hoz létre olyan szituációkat, ahol ez a fizikai jelenlét és a színész pimasz humora egyszerre tudna működni. Wright és Bacall forgatókönyve ugyan odavet neki néhány jól eltalált poént, de a dialógusok tónusa sokszor még mindig Arnold Schwarzenegger eredeti, keményebb, egysoros beszólásaira van belőve, ami Powell előadásában furcsán idegennek hat.

Ben Richards jogos, társadalmi igazságtalanságból táplálkozó dühe a történet előrehaladtával fokozatosan személyes bosszúvá szűkül, Powell pedig nehezen találja meg azt az egyensúlyt, ahol ez a düh mégis hordoz valamiféle vonzerőt. Mivel a karakter elvileg a nézők frusztrációinak csatornája, akiben egyszerre láthatják saját magukat és a rendszerrel szembeni haragjukat, ez a hiány komolyan gyengíti a film tétjét. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen Ben képes lenne az egekig húzni a nézettségi mutatókat.

Ami egy pályája elején járó színésznél még elintézhető lenne „gyerekbetegségként”, azt Edgar Wrightnál már sokkal nehezebb megmagyarázni. A rendező csaknem teljesen feladja azt a vizuális excentricitást, ritmusérzéket és popkulturális játékosságot, amely a Nyomd, bébi, nyomd, a Haláli hullák hajnala vagy épp a Scott Pilgrim a világ ellen esetében védjegyévé vált. A jó eséllyel kilencszámjegyű büdzsé, amely papíron karrier-mérföldkő lehetne számára, itt inkább béklyónak tűnik: Wright egy nagy stúdió megbízható, de kiszámítható mesteremberének hat, aki kipipálható, szabványos akciószekvenciákat gyárt.

Egy film, amely beéri azzal, hogy „elég jó”

Gyakorlatilag csak Michael Cera felbukkanása – a régi Scott Pilgrim-idők félmosolyos visszakacsintása – emlékeztet arra, milyen lenne ez a történet egy valóban felszabadult, formabontó Wright-féle megközelítésben. A rendező ugyan igyekszik okos castinggal és apró geg-parádéval pótolni a hiányzó vizuális fantáziát – Colman Domingo, William H. Macy és Lee Pace is hozzák a maguk legjobb formáját –, de ezek inkább színes villanások, mint valódi, emlékezetes karakterívek.

Ahogy Ben Richards világában is kiderül, hogy az önfeledt szórakozásnak van egy kemény plafonja, úgy A menekülő ember is elakad egy bizonyos szinten. Jól összerakott, időnként kifejezetten szórakoztató, helyenként csípős is, de szinte soha nem meri igazán kihasználni azt a társadalomkritikai muníciót és stiláris potenciált, amely ott heverne előtte. Wright filmje beéri azzal, hogy „jó” legyen, miközben minden adottsága meglenne ahhoz, hogy a King-adaptációk élvonalába fusson be. Most inkább csak köröket ró a pályán, de egyszer sem sikerül igazán bevinni a győztes gólt.

-Herpai Gergely BadSector-