SOROZATKRITIKA – Steven Knight a Birmingham bandája lezárása óta sem engedte el a történelem sötétebb zugaiba vezető történeteket, most pedig Dublin felé fordulva egy újabb, ír földön játszódó családi eposzba ás bele. A Guiness család olyan, mint egy lassan kortyolt ír stout: ismerős ízeket hoz a bűnös utcákból és az elegáns szalonokból, a végén mégis a pénz, a hatalom és a születési előjog kesernyés utóíze marad meg. Aki a Birmingham bandája után hiányolta a nagy ívű, zenével megtolt, mocskosan emberi dinasztiadrámákat, most egy új városban és egy másik famíliával kap nagyon hasonló dózist.

Steven Knight azóta sem unatkozik, hogy áttörést hozó sorozata, a Cillian Murphy főszereplésével készült, korszakos Birmingham bandája 2022-ben lezárult. Az író-showrunner azóta több, egymástól látványosan eltérő szériát is útjára indított: a brit hadsereg különleges alakulata, az SAS születését bemutató Engedetlen hősök, a nyolcvanas évek birminghami zenei színterét feldolgozó This Town, a viktoriánus kori pusztakezes boksz világába alámerülő Ezer bokszütés, valamint a modern kémjátszmákat boncolgató A lepel mind-mind az ő nevéhez kötődik. Ezekben a sorozatokban egyaránt jelen vannak Knight visszatérő képi megoldásai és mesélői trükkjei, mégis hangulatukban egyik sem idézte meg igazán azt a füstös, hömpölygő családi sagát, amit a Shelby-klán története képviselt, egészen mostanáig.

Ír hab, peaky-s családi balhék

A Guiness család sok szempontból emlékeztet Knight legismertebb sorozatára. Itt is egy sebzett, hiú, egymással folyton versengő famíliát követünk, amelynek tagjai a hatalomért, a befolyásért és saját örökségük újraértelmezéséért küzdenek, miközben Dublin maga is önálló, lélegző szereplőként van jelen a háttérben. A történet a főszereplők személyes harcait mélyen beágyazza az adott kor társadalmi, gazdasági és politikai viszonyaiba, így a néző egyszerre kap családi melodrámát, hatalmi játszmákat és elég erős korrajzot.

Az erőszak ezúttal sem hiányzik, a zenei válogatás pedig ugyanúgy szemtelenül anakronisztikus, mint a Birmingham bandája esetében, mintha valaki direkt modern dallamokat locsolt volna az 1800-as évek Dublinjára. A jelmezek, kabátok és kalapok önmagukban is simán elvinnének egy külön kiállítást, annyi gondosan megkomponált szett vonul fel a vásznon. A Guinness testvérek társadalmi pozíciója ugyan fényévekre van a birminghami utcákat uraló Shelbys világától, itt óriási örökségből, kastélyokból és sörbirodalomból indulunk, nem lepattant lóversenyfogadókból, morális értelemben viszont legalább olyan harapósak és kíméletlenek, csak náluk az aranykeretes díszlet sokkal jobban elfedi ezt a külvilág elől.

A széria mégsem egyszerű másolat, inkább szellemi rokon. Valódi történelmi alakok és egy ma is világszerte ismert márka árnyékában mesél, és ügyesen keveri a vadkapitalista húzásokat, a parlamenti és háttérbeli politikai machinációkat, a nyilvános jótékonykodást, a családon belüli versengést, a rossz döntésnek bizonyuló szerelmi kalandokat és a sajtó által szétcincált botrányokat. Nem véletlen, hogy a premier előtt gyakran hasonlították az HBO-s Utódlás világához, a párhuzam egyáltalán nem légből kapott.

Igaz, itt senki sem olyan sötét és belülről szétmarcangolt figura, mint Tommy Shelby, de minden egyes Guinness cipel magában valamilyen titkot, szégyent vagy elfojtott vágyat. A sorozat egyik fő kérdése az, hogy ezek az emberek képesek-e önmagukként létezni, vagy örökre beleszorulnak abba a skatulyába, amelybe a nevük, a vagyonuk és a születési előjoguk zárja őket.

Egy végrendelet, ami nagyobbat üt, mint egy korsó a fejre

A történet döntően Dublinban játszódik, és vastagon átitatja az ír identitás. A nyitány 1868-hoz visz vissza, amikor meghal Benjamin Lee Guinness, a Guinness-alapító Arthur unokája. Ő volt az, aki a családi vállalkozást valódi birodalommá fújta fel, a St. James’s Gate-i sörfőzdét pedig a világ egyik legnagyobb üzemévé bővítette. Hatalmas vagyont hagy maga után, és az első, nagyon is gyakorlati kérdés, amellyel a családnak szembesülnie kell, az, hogyan osztják el mindezt a négy gyerek között: az elvben mindent öröklő, de Dublinhoz és a céghez látványosan hidegen viszonyuló Arthur (Anthony Boyle); az idealista, törtető Edward (Louis Partridge), aki a Guinness-birodalom további terjeszkedéséről álmodik; a teljesen szétesett, gyakorlatilag nonstop részeg Benjamin (Finn O’Shea); és a mindenkit összetartó, de a férfiak által rendre háttérbe tolt Anne (Emily Fairn), aki valójában a család igazi szervezőereje.

Amikor felolvassák az apai végrendeletet, gyorsan kiderül, hogy Benjamin Lee Guinnessnek egészen sajátos elképzelése volt utódai jövőjéről. A dokumentum kimondja, hogy Arthur és Edward csak együtt, közösen irányíthatják a sörfőzdét, és egyikük sem tud úgy kiszállni a cégből, hogy közben ne mondjon le a teljes örökségéről. Benjamin, akit az apa egyszerűen alkalmatlannak tart a vagyon kezelésére, csupán egy szigorúan felügyelt havi járandóságot kap, Anne pedig, mintha máris a férje tulajdona lenne, gyakorlatilag készpénz nélkül marad, cserébe bizonyos családi birtokok használatához kap hozzáférést, természetesen csak akkor, ha Arthur ezt jóváhagyja. (Spoiler: a papa nem épp szerethető figura volt.)

Nem különösebben meglepő, hogy mind a négy Guinness-testvér dühösen, csalódottan és sértetten reagál a hírre. A sorozat innentől azt mutatja végig, hogyan kénytelenek alkalmazkodni az apai akarathoz, és miként birkóznak meg azzal, hogy az örökség nemcsak pénzt és presztízst, hanem nagyon is kézzelfogható terheket és kötöttségeket is jelent számukra.

Ír nemzet és családi pia

A Guiness család egyszerre nagykabátos, füstös, nagyvonalú eposz és apró, intim emberi pillanatok sorozata. Miközben Edward azon dolgozik, hogy a Guinness sört Amerikában is minél több helyen csapra verjék, Arthur az apja parlamenti képviselői székét próbálja megszerezni, Anne pedig óvatosan, de eltökélten kezdi el „megjavítani” a Guinness név megítélését különféle jótékony akciókkal. A 19. század második felének ír valósága bőven szállít külső konfliktusokat: az egyre hangosabb antialkoholista mozgalom pont azzal az iparággal hadakozik, amely a család vagyonát adja; a protestáns elit és a katolikus szegények között nő a feszültség; az ír nacionalista mozgalom, a feniánusok pedig mindinkább elszántan keresik a lehetőséget, hogyan rázhatnák le az angol uralmat.

A sorozat azonban mégis akkor a legerősebb, amikor a Guinness házon belüli mérgeket vizsgálja. Testvérek, akik egyszerre szeretik és utálják egymást, miközben folyamatosan próbálják kitalálni, ki hová fér még be ebbe a birodalomba, és kinek a jelenléte csak teher. A közvélemény elvárásai, az újságírók figyelme, a politikai szerepvállalás és a vallási ellentétek mind-mind felerősítik ezeket a konfliktusokat. Paradox módon talán épp Benjamin az egyetlen, aki legalább nem próbálja eljátszani, hogy több vagy jobb lenne annál, ami: ő az, aki nyíltan vállalja önpusztító gyengeségeit, miközben a többiek gondosan vasalt álarc mögé rejtik a sajátjaikat.

Testvérharcok, cinkosság és egy alábecsült nővér

A színészgárda gyakorlatilag hibátlan. Anthony Boyle mintha kifejezetten kosztümös drámákra született volna, a srác úgy hordja a cilinderét, mintha vele együtt nőtt volna a fejére, és Arthur figurájában tökéletesen vegyíti az élveteg, fennhéjázó arisztokratát a lassan kibomló tragédiával. A legidősebb Guinness-fiú homoszexualitása a családon belüli nyílt titok, és bár Arthur később megházasodik, feleségével mindketten pontosan tudják, milyen jellegű házasságra mondanak igent, és milyen szabályok mentén működik majd a kapcsolatuk.

Boyle és Louis Partridge között remekül működik a képernyős testvérdinamika: Arthur és Edward az évad során nyolc epizódon át hol üvöltve esnek egymásnak, hol könyörögnek, zsarolnak, alkudoznak, máskor pedig úgy állnak egymás mellett, mint egy „Goodbye Earl”-be illő, mindent túlélő bűntárspáros. Ez a lüktető, folyton változó viszony a sorozat egyik legerősebb pillére. Anne-t ugyan a család rendszeresen alábecsüli, Emily Fairn azonban szinte minden jelenetet ellop, amelyben feltűnik: határozott, talpraesett, és kíméletlenül elszánt, hogy valami nyomot hagyjon egy olyan világban, amely következetesen próbálja láthatatlanná tenni. Benjamin viszont, akárcsak a karakter, a történet szempontjából feltűnően kevés teret kap, és ez bizony Finn O’Shea számára is hálátlanul kevés játékidőt jelent.

Cilinder, ír zászló, véralkoholszint a plafonon

A fő négyes mellé egy kifejezetten erős mellékszereplő-gárda társul. James Norton láthatóan lubickol Rafferty szerepében, aki a Guinness család ütőlegényből lett mindenes embere: egyszerre főnök a munkások között, és az a fajta mindent elintéző figura, aki, ha kell, veréssel teszi pontot az ügyek végére. Danielle Galligan, akit sokan az Árnyék és csont óta jegyeznek, Arthur feleségét, Oliviát alakítja, egy szarkasztikus, ambiciózus, meglepően modern nőt, aki tudatosan, saját, aprólékosan lefektetett feltételei mentén vállalja az atipikus házasságot.

Niamh McCormack az ír republikánus vezető, Ellen Cochrane figurájában ad arcot és érzelmi súlyt az ír függetlenségi törekvéseknek, Jack Gleeson pedig a Guinness család amerikai összekötőjeként hoz néha már-már parodisztikusan gusztustalan, de szórakoztatóan tenyérbemászó figurát. Michael McElhatton, a család örökké túlterhelt komornyikja több kisebb jelenetben is ellopja a fókuszt, finom gesztusokkal mutatva meg, mennyire fárasztó egy olyan família körül sürögni, ahol mindenki egyszerre akar mindent.

Az évad második fele tempóban kissé bizonytalanabb: néhány idősík-ugrás és sűrített történetszál kicsit széthúzza a figyelmet, és akad egy-két olyan mellékszál is, amely lazábban simul a nagy egészbe. Mégis, A Guiness család annyira magabiztosan tudja, hogy miről akar szólni, hogy ezeket a döccenőket nagyrészt elbírja. A sorozat végig következetes abban, hogy a családot helyezi a középpontba: azt vizsgálja, milyen lehetetlen, irracionális, néha egészen ostoba döntéseket hoznak ezek az emberek, amikor a saját vágyaik, ambícióik és félelmeik kerülnek szembe azzal, amit a családi név megkövetelne.

Az utolsó képsorok után könnyű azon kapni magunkat, hogy nagyon is szívesen visszatérnénk még egy körre ehhez a furcsán szerethető, de veszélyesen mérgező klánhoz. Ha a Birmingham bandája volt Knight füstös, borotvapengés whiskyje, akkor A Guiness család egy jóval habosabb, de még így is kellően keserű ír stout: lassan csúszik, nem mindenkinek ízlik elsőre, de akit elkap, az könnyen azon kapja magát, hogy epizódról epizódra „még egyet” kér a csapról.

-Herpai Gergely BadSector-