FILMKRITIKA – Osgood Perkins legújabb filmje, a Mindörökké papíron egy ígéretes, sorozatgyilkosos kamarahorror: elvonulás egy erdei faházba, repedező párkapcsolat, baljós jelek, lassan beszivárgó őrület. A vásznon viszont inkább egy hosszúra nyújtott rémálomkollázs áll össze belőle, amelyben a hangulat, a furcsa képek és a zene sokszor jobban működnek, mint maga a cselekmény. Vannak jelenetek, amelyek tényleg bemásznak az ember bőre alá, mégis összességében olyan érzésünk marad, mintha a Longlegs – A rém és A majom rendezője egyszerűen ránk borította volna a fejében keringő horrormixet, aztán ránk bízta volna, hogy próbáljunk belőle valami értelmet összerakni. A Mindörökkét a budapesti Puskin moziban néztük meg, sajtóvetítésen.

Osgood Perkins az elmúlt években szépen felépítette magát a kortárs horror egyik jellegzetes, jól felismerhető hangú szerzőjévé: a Longlegs – A rém már a marketingjével is kultuszgyanús darab lett, A majom pedig Stephen King novelláját csavarta el kellően beteg irányba ahhoz, hogy ne csak egyszerű, kötelességszagú adaptációnak hasson. Rendezéseit általában erős, nyugtalanító atmoszféra, türelmes tempó és kézzelfogható, sötét pszichológia jellemzi, ami mellé időnként tudatosan vállalt, már-már színpadias túlzások társulnak. Nem véletlen, hogy a Mindörökké előzetesei is azt ígérték, hogy most egy „pszichedelikus”, erdei faházas rémálomtripre ülünk fel, ahol a valóság és a hallucináció közötti határ szép lassan szétcsúszik.

A film középpontjában Liz (Tatiana Maslany) és barátja, Malcolm (Rossif Sutherland) állnak, akik évfordulós kiruccanásra mennek a férfi családi faházába. Már az alaphelyzet is ismerős minden horrorkedvelőnek: egy látszólag idilli, a semmi közepén álló ház, egy kapcsolat, amelyben több a kérdőjel, mint amit a felek bevallanak maguknak, és valami megfoghatatlan rossz érzés, ami szép lassan beteríti a teret. Perkins rendezése az első percekben ügyesen rájátszik ezekre az elvárásokra, néha viszont mintha maga sem tudná eldönteni, hogy feszes, idegtépő thriller vagy szétfolyó, álomszerű hangulatfilm akar-e lenni – a Mindörökké végig e kettő között billeg.

Kísérletező horror, ami útközben darabjaira hullik

A Mindörökké egyértelműen kísérleti horrorfilmnek készült: Perkins nem a klasszikus „nyomozunk a gyilkos után” sémára épít, hanem a formai játékra, a váratlan vágásokra és a széttördelt asszociációkra. Ez elsőre kifejezetten szimpatikus vállalás – az ilyen filmek elvben bátor, kockázatos próbálkozások, amelyek azt ígérik, hogy valami újat mondanak egy agyonhasznált műfajban. A gond csak az, hogy a kísérleti ambíciók nagy része a gyakorlatban inkább érdekes, mint igazán működőképes. Az elmúlt évek egyik valódi kivételével, Kyle Edward Ball Skinamarink című filmjével ellentétben a Mindörökké nem igazán találja meg azt a bizonyos, fojtogatóan idegenszerű pontot, ami miatt a néző még napokig a sötét sarokba nézegetne lefekvés előtt.

A Mindörökké valójában egy sorozatgyilkosos dráma, amelyben időnként tényleg nagyon hatásos, hidegrázós pillanatok villannak fel, de összességében furcsán visszafogott, már-már hétköznapi módon „normális” filmnek érződik. Ezt a természetes, visszafogott hangvételt időről időre megtöri egy befurakodó, bódult, trip-szerű furcsaság: random látomások, idősík-ugrások, olyan képek, amelyek mintha egy másik filmből estek volna át ide. A baj az, hogy ezek a különös mozzanatok sosem állnak igazán össze értelmes egésszé. Lehet rájuk mondani, hogy „álomlogika”, de ettől még nem válnak jobbá – legfeljebb annyival könnyebb kimagyarázni őket.

Párkapcsolati terror egy erdei faház fogságában

Pedig a film kifejezetten erős nyitójelenettel indít, ami egy időre tényleg felcsillantja a reményt, hogy Perkins most valami igazán maradandóval készül. A főhős szemszögéből látunk egy montázst a nőkről, akikkel korábban járt, majd szakított – szinte naplószerű, privát válogatás abból, ahogy ugyanaz a minta újra és újra ismétlődik. Ahogy összeáll a kép, nagyon ismerős társadalmi tapasztalat kezd kirajzolódni: egy olyan pasi portréja, aki mindig csak addig hűséges, amíg meg nem találja a következő „élete szerelmét”. Maga a jelenség önmagában is ellentmondásos, és szépen rímel a sorozatgyilkos kifejezésre: ha valakinél mindenben a „sorozat” a közös pont, az aligha jó jel.

Ebből a felütésből lépünk át Liz történetébe. Tatiana Maslanyt, akit a Sötét árvák óta joggal tartunk az egyik legizgalmasabb sorozatszínésznőnek, ezúttal egy okos, városi, kissé elveszett nő szerepében látjuk, aki épp egyéves évfordulóját készül ünnepelni barátjával, Malcolmmal. A férfi meghívja őt a család vidéki házába, amit szerényen csak „kabinnek” hív, valójában viszont egy felújított, elegáns, tágas faházról van szó. A nagy üvegfelületek, a nyitott terek és a környező erdő együttese már önmagában is olyan, mintha egy horrorfilm helyszínrajzából léptek volna elő – tökéletes búvóhely annak, aki el akar tüntetni valakit a világból.

Malcolm figurája ráadásul eleve nem könnyíti meg, hogy nyugodtan hátradőljünk. Orvos, zárkózott, fura, ritkán mosolyog, és Rossif Sutherland játékában van valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító. A szakáll mögé bújt, morcos, egyszavas válaszokkal kommunikáló férfiról nehéz elhinni, hogy spontán romantikázásra vagy valódi közelségre vágyik. A néző is joggal teszi fel a kérdést, hogy Liz mégis mit lát benne – a film pedig épp erre játszik rá: elhiteti velünk, hogy a felszín normális, miközben minden apró gesztus mögött ott vibrál a gyanú. Malcolm „kanadai komolysága” egy egyre cinikusabb, poénkodásra kihegyezett amerikai közegben már önmagában is vörös zászlónak hat.

Egy szelet torta, és elszabadul a rémálom

Malcolm persze elmondja Liznek a klasszikus mondatot, hogy „te nem vagy olyan, mint a többi lány”, ami már önmagában elég ahhoz, hogy rosszat sejtve megérkezzünk. Azt várnánk, hogy innentől az ő őrületének fokozatos szétesését nézzük majd, de a film hirtelen félrefordul. Megjelenik Malcolm unokatestvére, Darren, egy nyugtalanítóan nyálas, „bro” típus, akit Birkett Turton úgy játszik, mintha egy lecsúszott tévés műsorvezető sötétebb verziója lenne. Vele érkezik Minka, a szinte egyáltalán nem beszélő kelet-európai modell, aki a házba szállított tortára nézve odaveti, hogy „ez szar ízű”. A jelenet a realista horror kategóriájába simán belefér, viszont Minka ítélete hamarosan furcsán lyukasnak bizonyul.

Később Malcolm egy darab csokitortát kínál Liznek, aki – nem kis feszültség közepette – meg is kóstolja, és láthatóan teljesen rendben lévő édességet eszik. Az éjszaka közepén viszont leoson a konyhába, és egy zabálásszerű roham során gyakorlatilag eltünteti a maradékot. Mintha ez a jelenet lenne az a pont, ahonnan elszabadulnak a víziók: megjelennek szürkés, szinte kísértetszerű emberalakok, visszatérnek a korábban látott exbarátnők halott arccal, Minka pedig mintha kettős szereposztást kapna, saját kicsinyített másával együtt, mintha a Ragyogás ikerlányainak rokonai szállták volna meg a filmet. A legbizarrabb talán az a flashback, amelyben a gyerekkori unokatestvérek, puskákkal a kezükben, a múlt században lelőnek egy terhes nőt az erdőben, aki kísértetiesen hasonlít Lizre.

Ezek után Malcolm visszautazik a városba, mert egy pácienséhez hívják, a házban pedig újra felbukkan Darren, aki feltűnően céltudatosan a konyhába megy, és leakaszt egy hatalmas henteskést. Minden jel arra mutat, hogy ő a sorozatgyilkos, akit eddig csak sejtettünk – a jelenet azonban sehová sem fut ki. A film mintha direkt játszana azzal, hogy felhúzza, majd elvágja a feszültséget, de anélkül, hogy valódi tétet vagy következményt társítana ezekhez a pillanatokhoz. A néző egy idő után már nem is igazán izgul, inkább csak fáradtan várja, hogy végre legyen valami értelme annak, amit lát.

Szép képek, szétcsúszó koncepció

A Mindörökké kétségkívül jól néz ki: Jeremy Cox operatőri munkája letisztult, erdős, néha kifejezetten elegáns képi világot teremt, ami jóval összeszedettebb, mint a Longlegs – A rém vagy A majom kapkodóbb, túlpörgetett vizuális ötletcunamija. A gond az, hogy a néző oldaláról ez az egész nagyjából két órányi „próbáljuk már meg kitalálni, mi a fenét akar ez a film mondani” élményként csapódik le. A szokásos sorozatgyilkosos motívumok – levágott fejek, különféle gusztustalan anyagokban áztatott testek, bűzös tartályok – mellé kapunk valami homályos, soha igazán ki nem bontott mitológiát, amit a film úgy próbál eladni, mintha egy nagyobb, mélyebb kommentár része lenne a férfiak elköteleződéstől való rettegéséről.

Ebben sokat segítenek a dalválasztások is: Peggy Lee „I Don’t Want to Play in Your Yard”-ja, Mickey & Sylvia „Love Is Strange”-je vagy az Elvin Bishop-féle „Fooled Around and Fell in Love” mind arra mutatnak, hogy Perkins szerint valahol ott találkozik a sorozatgyilkosság és a kapcsolati gyávaság, ahol a döntésképtelenség, a felelősségtől való menekülés és a másik ember tárgyiasítása elindul. A probléma csak az, hogy mindez a vásznon soha nem áll össze valódi gondolattá. A Mindörökké inkább azt árulja el, hogy maga Perkins nem tud igazán elköteleződni egyetlen következetes filmnyelv mellett sem: mintha végig azt néznénk, ahogy a rendező a következő „menő ötlet” után kapkod, és minden szembejövő inspirációt ráhúz ugyanarra a történetre.

-Herpai Gergely BadSector-