TESZT – A free-to-play játékok világa ma már dugig van cinikus pénzcsapdákkal, ezért elsőre tündérmesének hangzik, amikor egy kínai wuxia-eposz azt ígéri, hogy a legendádat nem a bankkártyád limitje, hanem a reflexed és a kitartásod írja tovább. Az Where Winds Meet tényleg ingyen az öledbe dob egy hatalmas, látványos, történelmi-fantasy Kína-szeletet, ahol falon futva, karddal és lándzsával ugrálsz hegycsúcsok között, miközben bossokat szabdalsz cafatokra. Csakhogy ez a szél nem mindig jó irányból fúj: a lenyűgöző harcok és emlékezetes főellenfelek közé túl sok UI-káosz, felesleges minijáték és döcögő sztori ékelődik, így a végeredmény egy nagyon szerethető, de legalább ennyire ellentmondásos akció-RPG.

Az Where Winds Meet alaphelyzete papíron maga az álom: ingyenesen játszható, online wuxia akció-RPG a Tíz Királyság zűrzavaros korszakában, ahol egy ifjú kardmesterként próbálod összerakni, ki is vagy valójában, miközben körülötted birodalmak roppannak össze. Már az indulásnál az arcodba tolja a játék, hogy a legendád nem a pénztárcád vastagságán múlik, és ezt a gyakorlatban is többnyire tartja – valódi statbónuszt adó fegyvert, páncélt vagy szintet nem tudsz pénzért venni, a monetizáció elsősorban skinekre, öltözékekre, mountokra és season passre épül.

A játékmenet gerincét így nem a kassza, hanem a harc, a felfedezés és a karakterfejlesztés adja. A legtöbb fegyver, skill és fejlesztési nyersanyag simán összeszedhető a pályán, dungeonökben, küldetésekben vagy eventekben, így ha beleállsz a grindba, tényleg fel tudsz húzni egy erős buildet anélkül, hogy a shop felé vennéd az irányt. Ez önmagában óriási plusz egy olyan piacon, ahol a free-to-play címek jelentős része kőkemény pay-to-win, vagy legalábbis nagyon agresszíven terel a mikrotranzakciók felé.

Wuxia-nyílt világ, ahol mindig történik valami

A nyílt világ az Where Winds Meet egyik legnagyobb aduja. Hatalmas térkép vár rád hegyekkel, rizsföldekkel, ködös mocsarakkal, falvakkal és nyüzsgő városokkal, ahol bármelyik kanyar után belefuthatsz valami furcsaságba: kísérteties, füstbe burkolózott romfalu nyomozós mellékszállal, apátság, ahol a szerzetesek még haláluk után is rád támadnak, vagy éppen démoni vadludak, amelyek szó szerint szétszedik a figyelmetlen kardmestereket. Az egész olyan, mintha egy több napos wuxia-filmmaraton összes ötletét próbálnák egyszerre rád zúdítani, változó sikerrel.

A felfedezés közben végig ott a mozgás öröme: falon futsz, sziklákra vágsz fel, dupla-háromszoros ugrásokkal lépkedsz a levegőben, légpárnán csúszol, majd egy földbecsapódás-szerű támadással érkezel meg az ellenfelek közé. A hegymászás stamina-mérőre épül, kicsit a Breath of the Wild mintájára, de itt jóval megengedőbb – cserébe vannak zónák, ahol hirtelen elveszik tőled a menő mozgásképességek egy részét, ami olcsó trükknek hat. A pálya tele van ládákkal, gyűjtögetni valóval, titkos zugokkal, így ha szeretsz “lecsupaszítani” egy térképet, simán el lehet veszni benne órákra.

A fejtörők viszont inkább korrekt iparosmunkának tűnnek, mint valódi kreatív kihívásnak. Többnyire arról van szó, hogy figyeld a környezetet, kapcsolókat, jelzéseket, aztán csináld pontosan azt, amit a játék szeretne. A megoldás szinte mindig egyféle, nincs helye kísérletezésnek vagy “okos” megoldásoknak, így hiába szórakoztatóak elsőre, ritkán van olyan érzésed, hogy tényleg túljártál a rendszer eszén.

Látványorgia, de a játék lezabálja miatta az SSD-d helyét

Ha csak nézni kell, az Where Winds Meet simán felveszi a versenyt a nagy költségvetésű akció-RPG-kkel. A karaktermodellek részletgazdagok, a ruhák és páncélok díszítése, a kardcsapások után szikrázó effektek, a vörös holdfényben úszó fák vagy a köddel eltakart falvak mind-mind olyan pillanatokat adnak, amelyekre simán leállsz fotó módot vadászni. Az animációk is látványosak, főleg amikor a főhős teljes wuxia-repertoárral fut falra, ugrik rá ellenfelekre, vagy éppen esernyővel védekezik a nyílzáporban.

Ennek viszont ára van: PC-n és PS5-ön is simán 100 GB körüli helyet kér magának a játék, és még egy combos gépen is előfordulhatnak kisebb technikai döccenések. Sűrűbb városrészekben vagy nagyobb tömegjeleneteknél beeshet az FPS, időnként előbuknak késve betöltődő textúrák, és bár a helyzet korántsem katasztrofális, azért látszik, hogy a motor néha nehezen birkózik meg a saját ambícióival. Konzolon valamivel stabilabb az élmény, de ott is érezni, hogy a látványt kemény kompromisszumokkal igazították a teljesítményhez.

Ami viszont platformtól függetlenül fáj, az a kezelőfelület. A menürendszer első ránézésre úgy néz ki, mintha valaki egy táblázatkezelő programot és egy mobilos MMO UI-ját keresztezte volna. Tízféle valuta, külön upgrade-fák, al-menük menüben, apró ikonokkal teleszórt térkép – nem véletlen, hogy a közösség jelentős része szerint a UI nehezebb ellenfél, mint bármelyik boss. Kontrollerrel különösen szenvedős: a D-paddel és az analóggal is navigálhatsz, de vannak pontok, ahol az egyik egyszerűen “meghal”, és hirtelen csak a másikkal tudsz mozogni, visszalépésnél pedig simán kidob a menü tetejére. Billentyűzet-egérrel valamivel jobb a helyzet, de akkor is olyan, mintha minden funkcióhoz külön alrendszert terveztek volna, és senki nem nézte volna meg, hogyan áll ez össze egyben.

Wuxia-balett, ahol a parry és a reflex számít

A harc egyértelműen az Where Winds Meet legerősebb pillére. Érezhetően sokat tanult a fejlesztőcsapat a soulslike-ok, főleg a Sekiro tempójából, de itt jóval megbocsátóbb a rendszer. A tökéletes kivédés és az ellentámadás időzítése a kulcs, de nagyobb a hibahatár, több találatot kibírsz, és a cooldownokra épülő különleges támadásokkal látványos kombókat lehet lerakni az asztalra. Karddal, lándzsával, legyezővel vagy épp halálos ernyővel apríthatsz, mindegyik fegyver saját mozdulatkészletet és specialokat kapott, így tényleg kísérletezésre ösztönöz a rendszer.

Osztályok helyett fegyver- és szerepkombókat építesz: lehet belőled klasszikus tank, aki pajzsszerű skillekkel védi magát és magára húzza az aggrót, vagy agresszívebb lándzsás, aki folyamatosan nyomás alatt tartja az ellenfeleket. Ha co-opban játszol, akkor különösen jól működik ez a flexibilitás, mert egy csapatban simán cserélgethetitek a szerepeket, ki mikor buffol, gyógyít vagy tartja a frontot. A játék előrehaladtával folyamatosan nyílnak meg az újabb fegyverek, stance-ek és képességek, így mindig van miért visszamenni egy-egy bosshoz, hogy kipróbáld az új szerszámkészletet.

Normál ellenfelek ellen viszont meglepően esetlennek tud hatni az egész. Random moboknál sokszor lomha, darabos az ütközésérzet, a hitboxok nem mindig egyértelműek, és a kamerával is meg kell küzdeni szűkebb helyeken. Amint viszont jön egy komolyabb főellenfél, mintha egy másik játékra váltanánk: látványos, többfázisos boss-harcok, nehézségi fokozaton feljebb csavarva kifejezetten combos kihívással, ahol tényleg számít a parry-időzítés, a pozicionálás és az, hogyan rakod össze a buildedet. Ezek a csaták adják azt az élményt, ami miatt az ember hajlandó elnézni a többi hibát.

Nem a szokásos fizetős free-to-play szutyok, de mégis üresnek hat

Mivel free-to-play online játékról van szó, a gacha-rendszer megkerülhetetlen. A jó hír, hogy itt nem fegyvereket vagy statbónuszos páncélokat húzol bannerekről, hanem kinézeteket: ruhákat, fegyverskineket, lovakat, hátasokat, kisebb kozmetikai extrákat. Sok outfitet egyszerűen játékbeli teljesítményekkel, eventekkel, reputációval is megnyithatsz, így aki nem akar költeni, az sem marad teljesen “szürke” hős.

A rossz hír, hogy maga a gacha-rész elég vérszegény. A talált lootban többnyire olyan alapanyagok, crafting-alkatrészek és tokenek keringenek, amelyek játék közben alig érződnek értékesnek, így amikor végre összekaparod az in-game valutádat és pörgetsz egyet a banneren, a legtöbbször az az érzésed, mintha csak bedobáltad volna a zsetont a semmibe. Dicséretes, hogy a rendszer nem csúszik át pay-to-win irányba, de a jutalmazás érzetét nagyon nem találja el – szemben a harccal és a felfedezéssel, ahol szinte minden új fegyver, skill vagy frissen megnyitott zóna tényleg kézzelfogható előrelépésnek érződik.

Sztori, ami erősen indul, aztán egyre klisésebb lesz

Narratív fronton az Where Winds Meet ugyanúgy szélsőségeket mutat, mint a játékmenetben. A prológus erős: látványos bevezető, intrika, politikai feszültség, misztikus háttér, minden adott egy jó wuxia-sztorihoz. Karakterkészítésnél rengeteg opcióval pofozhatod ki a főhőst, és az első órákban tényleg úgy tűnik, hogy egy nagyívű személyes drámába csöppentél. Aztán ahogy átlépsz a “rendes” játékba, a történet tempója szétesik, furcsán szaggatott, és sokszor úgy érzed, mintha a főszereplő és a világ két külön dimenzióban létezne.

Egyik pillanatban egy veszélyes próbatételen veszel részt, kimész terepre, megoldasz egy rejtélyt vagy legyőzöl egy komoly ellenfelet, a következő jelenetben pedig úgy reagálnak rád a fontos NPC-k, mintha semmi nem történt volna, vagy épp azzal szidnak le, hogy miért nem maradtál otthon tanulni. A koherencia sok helyen hiányzik, a karakterek motivációi gyakran követhetetlenek, és bár vannak jól megírt, érzelmes jelenetek, az összkép túl gyakran esik szét epizódokra.

Co-op szempontból is félkarú óriás a játék. Barátokkal lehet együtt farmolni dungeonöket, vadászni világ-bossokra, eventeket és mellékküldetéseket csinálni, de a fő sztorit kizárólag a host tudja vinni. A vendégjátékosok nem tudnak NPC-kkel beszélni, nem léptetik előre a saját történetüket, így ha társaságban játszol, hamar kialakul az a reflex, hogy minden párbeszédet átnyomsz, csak hogy minél gyorsabban visszajuss a közös grindhoz. Ez egy olyan döntés, ami feleslegesen lövi lábon a narratívát, miközben a játék más területeken kifejezetten kooperatív fókuszú.

Démoni ludak, beszédes NPC-k és szélben billegő jövő

Az Where Winds Meet azon kínai játékok közé tartozik, amelyek nem félnek kísérletezni. Az egyik oldalon ott vannak a már mémmé vált, brutálisan erős libák, amelyek rendre elintézik a lúzer kardmestereket, hacsak valaki nem találja ki, hogyan kell őket a vízbe “terelni”. A másik oldalon AI-chatbotokkal felturbózott NPC-k állnak, akik elméletben nagyobb szabadságot adnak a beszélgetésekben, gyakorlatban viszont sokaknál inkább megtörik a beleélést. Mindez jól mutatja, milyen irányban gondolkodik a játék: egyszerre akar technológiai kirakat lenni, és közben minden ötletet kipróbálni, ami csak eszébe jut a csapatnak.

Ennek az az ára, hogy az élmény nagyon hullámzó. Amikor egy jól megkomponált boss-harc közepén vagy, vagy csak csendben lógsz egy hegygerincen, alattad a ködös völgyekkel, nehéz nem beleszeretni ebbe a világba. Aztán megnyitsz egy menüt, beleszaladsz egy idegesítő minijátékba, vagy a sztori épp a saját lábába botlik, és azonnal visszaránt a földre a játék. Tipikus 7/10-es élmény: ha eltalálja a saját erősségeit, simán az év meglepetése lehetne, de amíg nem húzzák ki a rossz ötletek egy részét, addig csak egy ígéretes, de rengeteg kompromisszummal teli wuxia-kaland marad.

-Herpai Gergely BadSector-

Fejlesztő: Everstone Studios
Kiadó: NetEase Games
Műfaj: Akció-RPG, wuxia, nyílt világú online szerepjáték
Megjelenési dátum: 2025. november 14.