TESZT – A Terminator 2D: No Fate azt a kérdést teszi fel, amit a franchise játékos múltja eddig rendre elsumákolt: mi lenne, ha a legendás második film végre nem csak idézetgyűjtemény lenne, hanem rendes videojáték is? Bitmap Bureau úgy nyúl az Ítéletnaphoz, mintha 1993-ban ragadtunk volna egy sötétben villogó árkádteremben, és ez egyszerre áldás és átok. A végeredmény sokszor pimaszul hangulatos, néha viszont annyira hű a korszakhoz, hogy a nosztalgia mellett a régi kényelmetlenségek is visszacsúsznak a kazettába.

A Terminator 2D: No Fate már a létezésével is kicsit abszurd vállalás: a filmtörténet egyik legjobb akciófilmjét megint játékra ültetik át, miközben a széria videojátékos próbálkozásai többnyire legfeljebb érdekes lábjegyzetek voltak. A Bitmap Bureau nem is modern AAA-eszköztárral próbálkozik, hanem inkább visszanyúl oda, ahol a Terminátor-vonalnak amúgy is volt némi becsülete: a 16 bites, keményen árkádos korszakba. Az alapötlet pofonegyszerű, de veszélyes: a Terminator 2: Judgment Day ikonikus jeleneteit pályákra fordítják, közéjük pedig saját, új szekvenciákat fűznek, hol a múltban, hol a jövő romjai között. Az egésznek van egy kellemesen „kazettás” bája, még akkor is, ha a történetmesélés szándékosan egyszerű és régi vágású.

A kampány a film fő csomópontjait követi, de nem múzeumi tárlat: több helyen kiszélesíti a történéseket, és néhány ponton döntéseket is rád bíz. Egy-egy kulcshelyzetben választható útvonal nyílik, ami jeleneteket cserél, bővít vagy variál, így nem kizárólag egyetlen „mindent ugyanúgy, mint a filmen” menetrendet kapsz. Nem egy nagy szerepjátékos elágazásrendszer, inkább afféle régi iskola szerinti alternatív pályázás, de pont ettől működik: rövid a játék, mégis van benne valami, ami visszahív egy második körre.

A jövő nincs bebetonozva

Játékmenetben a Terminator 2D: No Fate elsősorban klasszikus run-and-gun: oldalnézet, folyamatos lövöldözés, kúszás, ugrás, és az a fajta ritmus, ahol a pálya nem vár meg, a lövedékek meg pláne nem. A csavar az, hogy a játék nem áll meg a szokásos „mindenre ráeresztjük a tárat” megoldásnál, hanem bedob egy fedezékrendszert is. Fal mögé lapulsz, kivárod a pillanatot, kidugsz, lősz, visszahúzódsz. Ez meglepően jól áll a műfajnak, mert egy apró taktikai réteget ad a zűrzavaros tűzharcokhoz, és nem csak dísznek van ott.

Az igazi trükk viszont az, hogy a Bitmap Bureau folyamatosan variálja, mit is jelent itt az „akció”. A játék alapja ugyan lövölde, de a filmes jelenetekhez többféle alműfajt rendel, hogy ne csússzon át egyetlen hosszú, egyhangú folyosórohanásba. A Pescadero State Hospital rész például nem arról szól, hogy mindent szitává lősz, hanem arról, hogy Sarah menekül, a T-1000 közeledik, és neked inkább el kell tűnnöd a szem elől. Szekrénybe bújsz, kivárod, míg elfordul a járőr, odalépsz, kiiktatod, mész tovább. A lopakodás nyilván nem egy modern stealth-iskola, inkább árkádos, egyszerű, de pont elég ahhoz, hogy a jelenetnek meglegyen a saját feszültsége, és a film ikonikus hangulatát játéknyelvre fordítsa.

A változatosság később is tartja magát: kapsz „galériás” lövöldéket, nagy üldözéseket, és olyan szakaszt is, ami oldalnézetes verekedős üzemmódba vált. Ezek a váltások általában nem bonyolultak, viszont jól időzítettek, és nem engedik, hogy a játék egyetlen tempóra ragadjon rá. Cserébe néha érezni, hogy a csapat a látványos „minden pálya más” elvre koncentrált, nem pedig arra, hogy egy-egy alműfajt a végletekig kifényesítsen. Így a csomag inkább sokszínű és lendületes, mint mély és kiforrott minden részletében.

A legtöbb pálya végén főellenfél vár, általában nagy, látványos, sokat sebző szörnyeteg- vagy gépvariáns. A jó hír, hogy a támadások többnyire jól olvashatók, a játék jelzi, mikor mi jön, ezért a harcok fairnek érződnek, és gyors reagálást követelnek. A kevésbé jó hír, hogy ezek a bossok gyakran túlságosan „tankönyvi” megoldások, mintha más run-and-gunokból ismert sémákat tologatnának Terminátor-bőrbe. Mivel több ilyen összecsapás nem is a film konkrét jeleneteiből nő ki, kicsit több kreatív őrület elbírt volna ez a rész.

Fegyver a kézbe, módok a menübe

A teljes élményt a Story Mode adja, több nehézségi fokozattal. A könnyű szint gyakorlatilag korlátlan folytatással dolgozik, a komolyabb beállítások viszont limitálják a folytatásokat, és csak gyűjtögethető cuccokkal tudod bővíteni a keretet. Ahogy haladsz előre, az ellenfelek nagyobbat ütnek, és egyes pályákon időlimit is belép, ami még inkább az árkádos, pontvadász ritmust erősíti. A normál nehézség korrekt kihívás, a keményebb opciók pedig azoknak szólnak, akik a műfajban otthon vannak, és nem a nosztalgiából, hanem az idegzetük edzéséért jöttek.

Aki nem sztorira, hanem tiszta teljesítményre hajt, annak ott az Arcade Mode a magas pontszámokért, illetve az Infinite Mode, ami a kitartáspróba verzió: meddig bírod a végtelen hullámokat. Erre jön rá a Boss Rush és a speedrun kihívás, plusz gyakorló jellegű módok, vagyis a játék tudja, hogy rövid a kampány, ezért inkább ad többféle okot a visszatérésre. Ez a „régen így csináltuk” filozófia itt kifejezetten jól működik, mert a csomag nem egy egyszeri végigjátszásra épít.

A prezentáció a csomag egyik legerősebb fejezete. A karakterek 16 bites dizájnban is felismerhetők, a jelenetek pedig úgy vannak megkomponálva, hogy egyszerre idézzék a filmet és a korszak játékos látványvilágát. A zenei oldal szintén telitalálat: az ikonikus téma visszaköszön, okosan áthangszerelve, és sok jelenet alatt tényleg megvan az a fémes, hideg Terminátor-érzet, ami nélkül ez csak egy átlagos retró lövölde lenne. A retro hűség viszont nem csak a szépre terjed ki: a mozgás animációi néha kicsit merevek, és akad olyan pillanat, amikor túlzottan is érződik, hogy a játék szándékosan ragaszkodik a régi iskolához, még ott is, ahol egy kevés modern simítás csak jót tett volna.

Hasta la vista, baby

A Terminator 2D: No Fate összességében egy szerethető, gondosan összerakott, 90-es éveket idéző 2D akciójáték, ami végre nem szégyelli, hogy játék akar lenni, nem pedig egy interaktív filmplakát. Az ikonikus jeleneteket többnyire ügyesen fordítja pályákra, és az új, saját szekvenciák is hozzátesznek az élményhez, még ha a történet maga nem is különösebben elegáns vagy mély. A játék rövid, a mozgás néha túl merev, a bossok pedig sokszor túl konvencionálisak, de a módválaszték, a hangulat és a pikszelenként látható gondosság bőven ad okot arra, hogy újra rápróbálj. Nem az a Terminátor-játék, ami átírja a történelmet, viszont az, ami végre tisztességgel tiszteleg egy korszak és egy klasszikus előtt.

-Herpai Gergely „BadSector”-

Fejlesztő: Bitmap Bureau
Kiadó: Reef Entertainment
Megjelenési dátum: 2025. december 12.
Műfaj: arcade, 2D oldalnézetes akció