FILMKRITIKA – Dan Trachtenberg rendező 2016-os 10 Cloverfield Lane-nel már egyszer megmutatta, hogyan lehet intelligens folytatást készíteni egy sci-hororrhoz, a Predator-sorozatba való belépésével: a Prédával ismét megmutatta. Ellenállva a kísértésnek, hogy csak nagyobb és erősebb legyen, vagy hogy egyszerűen csak a nosztalgiának hódoljon, a Préda egy igazán eredeti, különleges, folytatás, mint a legtöbb rész a franchise-ból: egy újragondolás, az 1700-as évek Amerikájában, indiánokkal és nem egy újabb modern rész.

 

 

Új életet lehelni egy régóta futó, népszerű franchise-ba gyakran bolondságnak számít. Nemcsak amiatt, miért már messze nem ugyanabban a korszakban járunk, más a befogadóközönség, illetve mások általában véve a körülmények, amelyek az első rész sikerét jelentették, de még nehezebb egy meglévő világot tovább építeni. Ugyanis minél mélyebbre hatolunk benne, annál nagyobb a veszélye, hogy megint ugyanazt a már lerágott csontot prezentáljuk, vagy hogy épp ellenkezőleg: túl sok forradalminak szánt elemet felhasználva, az új filmnek már semmi köze a régiekhez.

Szerencsére Dan Trachtenberg rendezőnek és Patrick Aison forgatókönyvírónak sikerült megoldaniuk ezt a dilemmát, az idei Préda című filmmel, amely bátran elhagyja címében a Predatort, és amely Jim és John Thomas Predator-franchise-ának világát nem lineárisan előre haladva bővíti, hanem egészen a kezdetekig visszamegy, jóval az 1987-es film eseményei előtti korszakba. Az eredmény egy feszült, magával ragadó akció-thriller, amely arra kérdez rá, hogy pontosan melyik főszereplőnk vállalta fel ezúttal ténylegesen a Predator szerepét, és melyikük kerülhet hátrányba egy ismeretlen és veszélyes területen.

 

 

„A hegyen túl, ott van egy völgy. Ott vihar nem dúl, ott örökzöld a füves rét. Ott él egy indián lány…” (Monyok Ildikó)

 

Miközben a Préda egyfajta eredettörténet a címadó idegen számára – a Predator (Dane DiLiegro) feladata, hogy megfigyelje az új világot, ahová kitették, miközben az első sorból szemlélheti a természetes szelekciót a legvéresebb formában -, a film a hősnője felnőtté válásának szintjén is működik. Naru, akit a lelkes és elbűvölő Amber Midthunder alakít, egy komancs törzs fiatal női tagja, aki igyekszik szembe szállni azzal a pozícióval, amelybe neme miatt egyszerű gyűjtögetőként került – ehelyett arról álmodik, hogy igazi vadász lesz és megvédi törzsét a külső veszélyektől, akárcsak idősebb testvére, Taabe (Dakota Beavers). Nemcsak a többi férfi vadász, hanem a saját anyja részéről is annak szkepticizmusával és ellenállásával találkozik, aki azt akarja, hogy a lány a képességeit inkább különböző, gyógyászati célokra szolgáló gyógynövények gyűjtésére használja. A forgatókönyv szellemes fordulata, hogy Naru vadászati és gyógyászati ismeretei egyaránt segítik abban, hogy később a törzs néhány férfi tagjával szemben előnybe kerüljön, még azokkal szemben is, akik büszkék arra, hogy ők a legjobbak, ha a célba vett zsákmány elejtéséről van szó. Ellenlábasaival szemben azonban Taabe mindig csak támogatja kishúga ambícióit, és a testvérek közötti kapcsolat végül a film egyik legjobb érzelmi szálává válik, amit Midthunder és Beavers egyformán erős alakításai adnak vissza minden egyes közös jelenetükön keresztül.

 

 

Drukkolni fogsz érte

 

A film minden magával ragadó dinamikája mellett azonban Midthunder vállán nyugszik ez a film, és ő több mint ügyesnek bizonyul abban, hogy ne csak egyszerűen az ő szemszögén keresztül lássuk a túlélésért folytatott harcot ebben a zord és gyakran kegyetlen világban, hanem egy olyan főszereplő, akiért érdemes drukkolni a végkifejletig. Bár úgy tűnhet, hogy Naru a súlycsoportjánál nagyobbat üt, amikor megpróbál szembe szállni a Predatorral, egy földönkívüli harcossal, aki nem kevés technológiai fölénnyel rendelkezik a fegyverek terén, de a Préda forgatókönyve sok okos döntést hoz, és hagyja, hogy Narut tudása előnyhöz juttassa. Tudja, hogy valójában nem tud harcolni ezzel az ellenséggel közvetlen közelharcban, ezért ahhoz nyúl, amire támaszkodhat: a földje ismeretéhez, és ahhoz, hogy ezt hogyan tudja a javára fordítani a nagyobb, erősebb és sokkal jobb technológiával felszerelt, humanoid testalkatú idegen lénnyel szembeni küzdelemben. Ebben a Predator-előzményfilmben az ész az erő ellen harcol, de az a mód, ahogyan Naru kihasználja saját alábecsült erejét, az egész film legizgalmasabb akciójeleneteihez vezet.

 

 

Ki vadászik kire?

 

A korábbi Predator-filmek kevesebb energiát fordítottak arra, hogy az idegen megszállók belső motivációit boncolgassák, és sokkal több időt szenteltek annak, hogy mennyi robbanást lehet belezsúfolni egy kétórás időtartamba. A Préda ehhez képest hosszú idő óta az első olyan esetnek tűnik, amely valóban a Predator, mint karakter filozófiájára összpontosít – és a film horror része abból a felismerésből is fakad, hogy gondolkodásmódját egyetlen ösztön vezérli.

Az új bolygón töltött első néhány napban a Predator úgy tűnik, teljes mértékben arra összpontosít, hogy felfedezze, mi – vagy ki – jelentheti rá a legnagyobb veszélyt, és ennek megfelelően alakítja át vadászati stratégiáját. Nem érdekli, hogy teljesen tehetetlen áldozatokat vegyen célba, vagy olyasvalakit, akit azzal az egyértelmű szándékkal használnak csalinak, hogy előcsalják őt önmaga álcázott rejtekhelyéről. Ha már tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy a Ragadozót csak az érdekli, hogy elintézze azt, akit vetélytársnak tekint, akkor a kérdés az lesz: ki vadászik most kire?

 

 

Lenyűgöző indiános környezet és látványvilág

 

A forgatókönyvön túl, amely még mélyebb betekintést enged a főellenség erkölcsi kódexébe, a Préda olyan film, amely a természetes környezet minden részét felhasználja a Jeff Cutter operatőr által készített lenyűgöző látványvilág megteremtéséhez. Az egyik harci jelenet, amely egy égő erdőben játszódik, a füsttől és hamutól félig elfedett környezetben, igazi félelemérzetet kelt, ahogy a Predator célpontjai visszafojtott lélegzettel várják a pillanatot, amikor a rém a csontvázszerű fákról leugrik, és elkezdi őket véres cafatokra csonkolni.

Ha mindezt a legkiválóbb kaszkadőrkoreográfiával párosítjuk, a Préda minden szinten kiválóan működik, nemcsak fizikai szinten, hanem azáltal is, hogy folyamatosan emlékeztet minket a nagyobb érzelmekre, amelyek minden jelenetben szerepet játszanak. Egy olyan környezetben, ahol egy rossz mozdulat az ellenség durva fölényét eredményezheti, a tét szó szerint nem is lehetne nagyobb – de ez egyben a tökéletes stimuláció is arra nézve, hogy főszereplőnk minden erejét összeszedje és megduplázza, mire képes, hiszen Naru szó szerint foggal-körömmel küzd (és hűséges kutyájával, Sariival az oldalán, akit egy olyan kutyaszínész játszik, aki nagyon boldognak tűnik, hogy filmben szerepelhet), hogy megvédje népét a legnagyobb fenyegetéstől, amivel valaha is szembenéztek.

 

 

Vissza a gyökerekhez

 

A Préda meggyőzően működik azzal, hogy a Predator-franchise-t visszavezeti az alapokhoz, egyben levetkőzve magáról a kötelező technológiai effekthegyek és CGI robbanások nagy részét, és inkább a karakterközpontú, harcról és győzelemről szóló elbeszélésre összpontosít. Ez nem azt jelenti, hogy ez a film fukarkodik az akcióval – távolról sem -, de azt is bizonyítja, milyen jók lehetnek ezek a történetek kisebb léptékben is. Néha az igazi hatalom nem arról szól, hogy mennyi fejlett eszköz van a fegyvertáradban; néha olyan alapvető dolog, hogy ismered a földet, ahonnan származol, és hogyan tudod ezt a fegyvereddé tenni.

A Préda egyetlen igazi hátránya a streaming formátum, amelyen keresztül megjelenik: a 20th Century filmje a mai naptól a Disney Plus oldalán jelenik meg. Nem túlzás azt állítani, hogy ez egy olyan film, amelyet a lehető legnagyobb képernyőn kell látni, már csak azért is, hogy alaposan értékelni tudjuk az év eddigi egyik legjobb akciófilmjét, nem is beszélve a legelső óta a legjobb Predator-filmről.

Rengeteg, a Predator franchise-ra jellemző brutális gyilkossággal, egy egyszerű, de sosem leegyszerűsített történettel és egy igazi indián lány: Amber Midthunder főszereplésével ez a Prey minden értelemben „büntet”.

-BadSector-