SOROZATKRITIKA – Steve Carell egy pszichopata gyilkos által fogvatartott pszichiátert alakít ebben a 21 perces sokkoló részekre bontott, egyszerre horrorisztikus és frappáns, különleges hangulatú sorozatban. A Domhnall Gleeson által alakított elmebeteg gyilkos egyben Carell páciense is és nem fogja addig a pszichiátert szabadon engedni, amíg az „ki nem gyógyítja” a gyilkolási mániájából.

Hulun látható A páciens című sorozat egy ideje, ami azonnal felkeltette a figyelmemet és rögtön le is daráltam. Hét darab, mindössze 21 perces epizódokból álló rendkívül feszült, minimalista sorozatról van szó, amelyben bár több szereplő is látható, de a lényeg az életéért rettegő Carell és a hátborzongatóan kiszámíthatatlan, pszichopata Gleeson jelenetei körül zajlik.

„Segíts, vagy ölök!”

A napjainkban alaposan felduzzasztott streaming tévézés, videójátékozás és sajtóvetítések korában minden perc értékes, és igazi áldás, hogy amikor egy sorozat készítői úgy döntenek, hogy gazdaságosan, a lényegre sűrítve mesélnek el egy történetét, ahelyett, hogy minden epizódot több mint egy órásra duzzasztana fölösleges mellékszálakkal. És valóban, A páciens – az FX produkciója, amely augusztus 30-án, kedden debütál kizárólag nálunk Hulun (a 10 epizódból hetet láttam) – nagyszerűen használja ki ezt a minimális időt, kínzóan feszesen tartva a feszültséget, miközben a gyilkosnak és fogvatartottjának nem csak jelenbéli történetét, de az előzményeket is vizsgálja, mind ehhez pedig a két főszereplő nagyszerű alakítása is nagyban hozzájárul. Vigyázzunk azonban, mit kívánunk: bizonyos szempontból A beteg egyedi formátuma inkább átok, mint áldás.

A páciensben Steve Carell Dr. Alan Strausst, egy terapeutát alakít, akit a felesége néhány hónappal korábbi halála is kínoz, de még inkább sokkolja az a tény, hogy egy ágyhoz láncolva találja magát egy szűkös külvárosi pincében. Sam (Domhnall Gleeson) tartja őt fogva: egy mogorva fiatal páciense, aki nem nagyon nyílt meg a rendszeres üléseik során. „Nem jutottam semmire a terápián” – magyarázza Sam, de itt, a pincében végre elmondhatja az igazat: „Kényszerem van arra, hogy embereket öljek”. Valójában már néhányszor megtette, és azt akarja, hogy Alan segítsen neki abbahagyni, mielőtt újra megteszi.

Kezelj ügyesen, vagy meghalsz!

Ez egy lebilincselő felállás és az forgatókönyv mélyen beleássa magát Sam bonyolult pszichéjébe, hogy megtalálja a mögötte rejlő csavaros és beteges pszichét. Majdnem értelmesnek hangzik, amikor beszél; ahogy ő maga mondja, nem olyan zavaros, mint a filmekben a gyilkosok. Sam egyébként igazi különc: igazi ínyenc és kicsit gasztronómiai különlegességek rajongója: egzotikus ételeket hoz haza Alan-nek, emellett pedig Kenny Chesney énekes fanja is. Némi kezdeti ellenállás után a foglyul ejtett Alan végül leül, és meghallgatja Samet, aki megpróbál értelmet adni gyilkos késztetéseinek. (Úgy tekint magára, mint egy bosszúálló angyalra, aki karmikus igazságszolgáltatást osztogat: „Mindegyikük megérdemelte”). Alannek tojáshéjon kell járnia, vigyázva, nehogy felbosszantsa Samet, miközben megpróbálja megakadályozni, hogy újra gyilkoljon. Kiutat keres – persze saját magának is – mielőtt még túl késő lenne.

A páciensben emellett Alan korábbi életére is vonatkozó visszatekintéseket is láthatunk, amint például elidegenedett ortodox zsidó fiától, Ezrától, akit a Barry Andrew Leeds alakít és néhány nagyon megkérdőjelezhető szülői döntést is megoszt a sorozat Sam anyjától, akit Linda Edmond játszik. De A páciens alapvetően egy rendkívül feszes pszichothriller, amely mintha az HBO A terapeuta című sorozatának egy különösen véres évadja lenne, és Carell és Gleeson alakítása is kiváló benne.

Carell itt messze jár a The Office-ból ismerős ikonikus Michael Scott karakterétől és nemcsak azért, mert itt ősz hajkoronát visel és szakállat hord. Persze, láttunk már tőle kiemelkedő drámai munkát olyan filmekben, mint a 2014-es Foxcatcher, szóval a drámai szerep sem idegen tőle és itt Alan váltakozó félelmét és empátiáját kényes egyensúlyozásként játssza el.

Gleeson inkább vidámabb szerepekről ismert, mint például az romantikus vígjáték, az About Time, de a Star Wars fanok biztosan emlékeznek rá az előző trilógiában alakított Hux generálisára is. A színész Samként egészen dermesztő: elképesztően rideg tekintettel néz és látszik rajta, hogy készen áll arra, hogy bármelyik pillanatban bekattanjon, ahogy időnként alig visszafogott dühvel rángatózik.

Feszültség a köbön

Weisberg és Fields a lassan építkező pszichológiai dráma mestereivé váltak a Foglalkozásuk: Amerikai című sorozatban – itt minden epizódot ők írnak –, és úgy tűnik, itt is élvezettel kínoznak minket. Sokszor egészen apró hangokkal is képesek cincálni az idegeinket, mint például egy pittyegő telefon, amit fel kell tölteni, ami még jobban növeli a feszültséget egy amúgy is torokszorító jelenetben. A 21 perces formátum segít tartani a tempót, és több epizód is hatalmas cliffhangerekkel végződik.

Nagy kérdés persze, hogy a heti formátum mennyire tud jól működni majd egy ilyen sorozatnál, amelynek ultrarövid részei gyakran végződnek cliffhangerrel. Nehéz lesz egy egész hetet várni a feloldásra, így talán jobb lesz ezt egyszerre, egy sorozatban elfogyasztani. Én örültem neki, hogy egyszerre hét részt kaptam belőle és persze tűkön ülve várom már az utolsó epizódokat is.

-BadSector-