FILMKRITIKA – A vontatott és nehézkes elbeszélés mellett túlbúrjánzó színek és az előző karakter (és az őt ábrázoló színész) halála miatti gyász dominálnak ebben az újabb szuperhősfilmben, amely ismét kitalált Vakanda harcát mutatja be a betolakodók ellen.

Bár a Marvel Cinematic Universe, mint filmek kollektív egysége, korszakmeghatározó óriáscég volt, az átfogó szuper-franchise egyetlen darabja sem volt olyan kulturális hatással, mint Ryan Coogler Fekete Párduca. Ez még inkább megrázóbbá tette a főszereplő Chadwick Boseman tragikus halálát 2020-ban, amikor a film folytatásának előkészületi munkálatai megkezdődtek, ami komoly akadályt jelentett, és a Covid-járvány során tapasztalt egyéb késésekkel és fennakadásokkal együtt a Fekete Párducot is megalapozta: a Wakanda Forever gyártása igazi katasztrófa volt – pedig nem is katasztrófilmről beszélünk.

Vakanda ismét vár rád

Így az a tény, hogy a film narratív és tematikusan aránylag koherens, szinte csodának tűnik, és Coogler azon kevés kortárs filmkészítő egyike, aki képes egyedi látásmódot vinni a mai blockbuster-formulába. Az első Fekete Párduc bátran megküzdött egy rejtett afrikai szuperállam feltételezett létezésével, nevezetesen Vakanda hallgatásának cinkosságával a rabszolga-kereskedelemben és a kontinens többi részén elszenvedett gyarmati kizsákmányolás örökségében. Az angolul „Mindörökké Vakanda” című filmben (a magyar cím szimplán „Fekete Párduc 2”) pedig Coogler annak a döntésnek az utóhatásait vizsgálja, hogy Vakanda felfedte magát a világ előtt, és nyomon követi, hogyan próbálják a nyugat-amerikai és európai hatalmak a vibránium nevű érc után kutatva behozni a technológiai szakadékot a fejlett nemzettel szemben.

Ez pedig leleplezi Talokan víz alatti királyságát, amelyet a 16. századi hódítók elől a tengerekbe menekülő latin-amerikai őslakosok mutálódott leszármazottai laknak. És ahogyan Killmonger Vakandát tette felelőssé azért, hogy hallgatólagosan elfogadta a feketék szenvedését világszerte, úgy Talokan vezetője, Namor (Tenoch Huerta) is háborúval fenyegeti Vakandát, amiért véletlenül kockára tette otthona biztonságát. Mivel T’Challa egy rejtélyes betegségben meghalt, a haza védelmének feladata a gyászoló családjára, Ramonda királynőre (Angela Bassett) és a tech-mágus Shurira (Leticia Wright) hárul, aki magát okolja bátyja haláláért.

Bár Namor egy régóta ismert Marvel-karakter, aki a gonosztevő és antihős közötti határvonalon mozog, itt sokkal egyértelműbben antagonista. Akárcsak Killmongeré az előz filmben, Namor kritikája Vakandával kapcsolatban is éleslátó és nehéz vele vitatkozni, de azáltal, ahogyan azonnal kegyetlen erőszakot folytat, rögtön antipatikus gonosz karakterré válik nézők szemében. Huerta ugyan nem tud egészen felérni Michael B. Jordan nyers karizmájához, de némileg kárpótol azért, hogy olyan birodalmi uralkodó viselkedését mutatja, amely méltó Namor félisteni státuszához a népe körében, és az ő abszolút akaratbiztonsága összeütközésbe kerül azokkal a bizalmi válságokkal, amelyeket Vakanda gyászoló alakjai még mindig igyekeznek megoldani.

Csiricsáré látvány, gyenge akció

Namor királyi státusza átirányítja az első Fekete Párduc intimebb cselekményét a nagyszabású csaták felé, és ez a váltás Coogler képességei ellen dolgozik. A Fekete Párduc 2 összességében egy lényegesen silányabb kinézetű film, mint elődje. Eltűnt Rachel Morrison gyönyörűen látványelemeket használó és folyékonyan mozgó operatőri munkája, helyette egy egyszer sokkal unalmasabb és ugyanakkor csicsáré, giccses, „teszkós” színvilág és az arányok összeségében is ügyetlen alkalmazása került előtérbe.

Csak az első akciójelenetben, a túl rövid és hangulatos ábrázolásban, amikor Talokan lakói rajtaütést indítanak egy C.I.A.-vezérelt mélytengeri fúrótoronyra, van meg az a lendület, amit az előző film számos fordulónál mutatott. A lassított felvételen összecsapó két, többnyire CGI-vel renderelt harcoscsoport látványa pedig gyorsan elviselhetetlenné és nehézkessé teszi a Fekete Párduc 2-őt, miközben a borzasztóan monoton, álmosító és sokszor bárgyú történetvezetés kikezdi az egyszeri néző figyelmét, míg valaki nem érkezik T’Challa helyére.

Nem segít a filmen az sem, hogy az akciójelenetek gyakran rettenetesen fantáziátlanok és időnként még a látvány tekintetében is silányok. Egy olyan franchise esetében, amely alapvetően a látványra és az akcióra épít és amelynek egyik legütősebb darabja, az Amerika Kapitány: Polgárháború adott teret épp első alkalommal az azóta elhunyt Chadwick Boseman által alakított T’Challa Fekete Párducának, ezen elemek silánysága alaposan lehúzza ezt a filmet. Valahol komikusnak tartom, hogy például egy olyan, klasszisokkal kisebb költségvetéssel – eredetileg a Netflixre – elkészült Marvel-sorozat, mint a Daredevil, szintén nagyságrendekkel profibb az akció és a kőkemény harc bemutatása terén. (De ugyanezt elmondhatjuk az első Fekete Párducra is.)

Emellett pedig a történetet alaposan megsínylette az is, hogy a készítők nem mertek egy „igazi”, második Fekete Párducot az elhunyt T’Challa helyére rakni, a főbb szereplők és antagonisták pedig elég szürke és unalmas karakterek. (Ne felejtsük el, hogy az előző filmben Michael B. Jordan és Andy Serkis voltak a főgonoszok, klasszisokkal izgalmasabb és színvonalasabb alakításokkal, mint amit például Tenoch Huertától láthatunk).

A jók oldalán oldalán lévő színészek ugyan színvonalasabb munkát végeznek, de túl sokan vannak és a történet sem képes elég jól fókuszálni egyikükre sem – még arra a karakterre sem, aki majd az „új” Fekete Párduc lesz. Az idézőjel egyébként nem véletlen: ez az új Fekete Párduc köszönőviszonyban sincs a Chadwick Boseman által alakított, T’Challa-féle szuperhőssel – sem a hős karizmája, sem történetben elfoglalt szerepe, sem a színészi játék terén.

A gyász ábrázolása rendben van, de a fim túl gyászos lett

Mi is gyászoljuk tehát Bosemant és az ő Fekete Párducát, de ez a film forgatókönyvére is erősen jellemző. Ha az akciója nem is olyan egyszerű, a Wakanda Forever kiemelkedik a gyász ábrázolásával. Számos jelenet mutatja be a Wakanda királya iránti gyász magánéleti és nyilvános megnyilvánulásait, de Wright és Bassett az, aki olyan valódi fájdalommal tölti meg a filmet, amely teljesen idegen a szokásosan felületes MCU-tól. Shuri, akiről már korábban is kiderült, hogy impulzív és forrófejű, alig tudja visszafogni a másokra és önmagára irányuló dühét, és Wright úgy játssza a nőt, mintha szinte örülne, hogy van egy olyan külső ellensége, mint Namor, akire kivetítheti minden felszínre törő érzését. Bassett eközben átható, gyötrelmes érzelmi mélységű alakítást nyújt, szigorú tekintetét a rejtett érzelmek rezdüléseivel fűszerezi, amelyek felfedik a felszín alatt dúló vihart.

Ha eltekintünk Riri Williams (Dominique Thorne), a hamarosan induló Disney+ Ironheart sorozat főszereplőjének komolytalan szerepeltetésétől, a Wakanda Forever megkerüli a hosszú távú franchise-felépítés unalmassá válását, ami oly sok MCU-filmet sújt. A hangsúly ehelyett továbbra is a történet kontextusán belüli és kívüli érzelmi következményeinek kezelésén van. Coogler egy szörnyű valós tragédiával megterhelve olyan filmet készít, amely szakít a halál és újjászületés felszínes körforgásával, amely a képregénytörténeteket jellemzi, és szembesít egy visszafordíthatatlan veszteség után továbblépő világ valóságával.

Sajnos mindamellett azt is el kell ismerni, hogy ez a gyász már túl sok és bár érthető a készítől szomorúsága Chadwick Boseman korai halála miatt, az már kevésbé, hogy miért kellett ennyire túltolni a történeten belül is. Az állandó szomorkodás, könnyhullatás és fátyolos tekintetű visszaemlékezések azért összességében szintén lehúzzák ezt a filmet, amely azért alapvetően egy szuperhősfilm második része és nem egy „wannabe” görög tragédia.

-BadSector-