FILMKRITIKA – A forgalmazó által horrorfilmnek beharangozott A Menü egyszerre az étkezési világ szatírája és egyben egy jól eltalált társadalomkritika, amely a sznob újgazdagoknak is görbe tükröt mutat és szinte minden jelenetében ellentmond a sztereotípiáknak. Ralph Fiennes brillírozik ebben a filmben, amely egyszerre sötét komédia, bizonyos elemeiben soft horror és thriller is, és amely a „haute cuisine”-ről szól.

Ha evésről, gazdagokról és horrorról van szó, akkor szerintem sokaknak van némi elképzelése arról, hogy mi vár rájuk A menüben. A kannibalizmus, „együk meg a gazdagokat” – társadalmi szatírál vegyítve – mindig is kedvenc témája volt a művészibb horrorfilmeknek, elvégre Facebookon az egyik legnépszerűbb, visszatérő mém is arról szól, hogy a fellázadt lakosság egy bizonyos holland miniszterelnököt is megevett a történelem folyamán és ez talán más, „bizonyos” kelet-európai országban is alternatíva lehet… („Csak úgy mondom.”)

„Haute cuisine”, ahogy még sosem láttad

A Menü egy lassan főtt, gyilkos étek: egy ízletes teljes fogás véres és komikus fordulattal, és még számos meglepetés és fordulat, egy elragadó színészgárda, élén a zseniális Ralph Fiennes-szel a legjobb formájában, gyönyörű előadásmód, és egy édes és robbanékony desszert, amely a számla megérkezése után is még sokáig megmarad. Emellett pedig rendkívül szórakoztató horror-komédia is.

A film a „haute cuisine” világában játszódik, ahol a gazdagok a legdrágább helyre járnak, ahol az alapételeket értelmetlen tálalásokká dekonstruálják csak úgy, és a vendégek nem értékelik sem az ételt, sem a személyzetet, mert csak azért vannak ott, hogy megmutassák az osztályukat és a rangjukat. Arról a fajta étteremről beszélünk, ahol kenyér nélküli kenyértányérokat kínálnak, vagy pár levélből álló fogásokat, amelyeket egy nagy kövön tálalnak, és tengeri habbal borítanak, mert az képvisel … valamit, mindegy.

Ez az a világ, amelyben a híres séf, Slowik (Fiennes) csapdába esett. Egy olyan emberről van szó, aki őszintén szereti, amit csinál – aki évek óta imád másoknak ételt készíteni -, de most kénytelen olyan gazdag seggfejeket kiszolgálni, akik leszarják, hogy mit esznek. Éttermet vezet a 12 hektáros Hawthorn Islanden, egy olyan exkluzív helyen, ahol az alkalmazottak emeletes ágyakban laknak egy New York-i lakásnál kisebb raktárban. Minden hozzávalót helyben, a szigeten vágnak, halat halásszák, nyúzzák, szüretelnek, készítenek és főznek nap mint nap, és csak 12 embernek adnak ételt egy este, a menüért és helyért kifizetett jegyek ára pedig 1250 dollár fejenként.

A ma esti előkelő vendéglistán Tylerrel (Nicholas Hoult) találkozunk, egy igazi „hívő” gasztronómiai ínyenccel, aki imádkozik Slowik séf oltárán, felismer minden mesterkélt kifejezést, amit a séf említ, és olyan szavakat használ, mint a „zamat”. Őt új párja, Margot (Anya Taylor-Joy), kíséri el, akit egyszerűen nem érdekel ez a mesterkéltség és az ostoba dekonstrukciók, hanem csak egy jó vacsoráért van itt. Szintén a szigetre érkezik egy hanyatlóban lévő híres színész (John Leguizamo) és az asszisztense; Lillian étteremkritikus (Janet McTeer), aki imád nagyképű leírásokat adni az ételeknek (például „óh, milyen „talmi” ez a leves”) és a talpnyaló magazinszerkesztője, Ted (Paul Adelstein); egy gazdag pár, akik az étterem törzsvendégének tartják magukat (Judith Light és Reed Birney); és három informatikai üzletember, akik testvérek és akik objektíve nézve talán a legrosszabbak. A vendégek azonban hamarosan rájönnek, hogy a puccos étkezésükhöz igen nagy számla jár, különösen, amikor a holttestek elkezdenek hullani.

Kicsit Tőrbe ejtve ízű, némi társadalomkritikával fűszerezve

Ha arra gondolsz, hogy ez egy kicsit úgy hangzik, mint a Tőrbe ejtve című film, akkor nem tévedsz. Bár nem igazán egy krimi, de A menü nagy részében van egy kis rejtélyes elem. Ennél is fontosabb, hogy Seth Reiss és Will Tracy írók élvezettel szórják meg a filmet egy egészséges adag társadalmi kritikával a fogyasztói társadalomról és az osztályharcról. Mark Mylod rendező (Succession) arra törekszik, hogy igazán közelről mutassa be, hogyan bánnak az egyes vendégek a személyzettel, hogy érzékeltesse, mennyire szörnyűek.

Bár a szereplők összességében is nagyszerűek, kétségtelenül kiemelkedik közülük a még mindig a pályaá csúcsán lévő Ralph Fiennes mint séf és Hong Chau (Watchmen, a hamarosan megjelenő A bálna) mint főpincér Elsa. Chau szinte rajzfilmszerű főgonoszt alakít; elegáns, baljós jelenlétével melegséget áraszt, miközben pontosan megmondja, hogyan fognak meghalni a vendégei. Ami pedig Fiennes-t illeti, itt az ideje, hogy végre megkapja az Oscar-díjat, hiszen ebben a komikus módon gonosz szerepében: a Séf halk szavú, kendőzetlen perfekcionizmusát és fenyegető tekintetét kiszámíthatatlanul, mégis kiszámíthatóan magával ragadóan kelti életre. Olyan tekintélyt sugároz, hogy még akkor sem mer senki megmozdulni, amikor már elárulja, mi fog történni. Ez egy aprólékos ember, aki mindent a legapróbb részletekig megtervez, még akkor is, ha ez a részlet mély fájdalmakat és frusztrációt rejt.

A horror és a vér inkább utóízek, mint valódi fogások

Ami pedig a további hasonlóságot illeti a Tőrbe ejtvével A menü humora fergeteges. A horror és a vér inkább utóízek, mint kiemelkedő fogások, de az izgalmak és a baljós humor a Sztálin halála című gonosz szórakozást juttatja eszünkbe.

Ha van egy nagy negatívum, az az, hogy a forgatókönyv a nyitott konyhával ellentétben a háttértörténeteket és magyarázatokat többnyire feltáratlanul hagyja. Tudjuk, hogy mi történik, de azt nem, hogy miért, nemhogy azt, hogy hogyan tervezték ki. Szerencsére a történet elég hamar felpörög, és annyi szemet gyönyörködtető dolgot kínál, hogy elfeledteti a feltóduló kérdéseket.

Ha már a szemet gyönyörködtető dolgoknál tartunk, a The Menu gyönyörűen néz ki. Direkt úgy forgatták, mint a Netflix legmenőbb étel-dokumentumfilmjeit, és minden egyes ételt gondosan, részletesen és viccesen, a képernyőn megjelenő szöveggel bemutatva, ami elmagyarázza, hogy mi van benne. Ezt a filmet nem érdemes éhgyomorra megnézni – ez, a horrorba való süllyedéssel együtt, nem más, mint a kiváló Hannibal. Hasonlóképpen, a filmzene olyan eleganciát hoz, ami a legmagasabb szintre emeli ezt az ételt. Az eredmény egy igazi ínyenc étkezés, nehéz ételekkel, amely után elégedetten, széles vigyorral az arcodon távozol a nézőtérről.

A menü egy fergetegesen szellemes, és komikusan gonosz thriller az előkelő éttermek világáról, a fenomenális Ralph Fiennes vezetésével, a közelmúlt filmtörténetének legcsodálatosabb ételfelvételeivel, és egy ízletes előételkóstolóval kísért kommentárral a szolgáltatóiparról, az osztályharcról és a fogyasztói társadalomról. Mi csak jó étvágyat kívánunk hozzá!

-BadSector-