FILMKRITIKA – Christian Bale megtalálta a következő kedvenc rendezőjét… Az igazi kaméleonként aposztrofálható mesterszínész két film után továbbra is együtt dolgozik Scott Cooper író-rendezővel. Legutóbbi közös munkájuk, a Netflix „A halványkék szem” című filmje a Bale és Cooper közös munkáinak szentháromságát jelzi. Ennyi rendezővel eddig csak olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Christopher Nolan és David O. Russell. A Halványkék szemek egy közel sem tökéletes kosztümös horror-krimi, amelyet mégis Christian Bale és egy hatalmas csavar visz el a hátán.

 

 

Christian Bale ebben a filmben egy kiégett, megkeseredett, alkoholista nyomozó, akinek ebben az 1830-ban, a Vadnyugaton játszódó whodunit krimiben az a feladata, hogy megtalálja a bűnösöket néhány hátborzongató gyilkosságban, amelyek a születőben lévő amerikai katonai akadémiát sújtják.

 

 

Újabb terep Bale tehetsége tündöklésének

 

A Halványkék szemek egyben egy újabb lehetőség Bale számára, hogy elképesztően sokrétű és dinamikus tehetségének széles skáláját mutassa be egyetlen szerepen keresztül is. Egyrészről folyamatosan gondolkodó racionalistaként, naturalista módon mutathatja meg összetett, Sherlock Holmes-féle önkontrollját és kimért tekintélyét. Amikor viszont az élet törékenységén bánkódik, akkor bepillantást nyerhetünk pszichéjének belső zúzódásaira.

A sebezhetőségnek ezeket a kinyilatkoztató pillanatait, amelyekben Bale is gyakran tündököl, túl gyakran elnyomják a fizikalitás és a düh robbanékonyabb megnyilvánulásai, amelyek meghatározták a sztár imázsát. Amikor Landor izgatottsága egyre nő, Cooper teret talál a dühnek, hogy felszínre törjön ebből a dühösebb, keményebb Bale-ből. De ez csak egyetlen eleme Bale páratlanul összetett játékának, nem pedig a színész szokásos alakítása a Halványkék szemek című filmben. Christian Bale félelmetes munkásságának „legjobbjai” közé sorolni talán túlzás lenne ezt az alakítását, de ez a Cooperrel való újbóli találkozás a csodálatos tehetségének egyik legtisztább megnyilvánulását eredményezi.

 

 

Egy eltűnt lány és Edgar Allan Poe

 

Bár Landor nyomozói múltját nem különösebben mutatja be a film, de nagyjából kiderül, hogy már korábban is sikerrel oldott meg brutális bűntényeket. Mégis, ő nem a megszokott Sherlock Holmes-féle detektív, ugyanis a lánya közelmúltbeli eltűnését miatti állandó, belső stressz és fájdalom, ami ebben a konkrét bűnügyi esetben a legértékesebb motivációs eszközének bizonyul számára.

De nem a detektív lánya körüli rejtély a film egyetlen aduásza… A másik főszereplő nem más, mint az ifjú Edgar Allan Poe (Harry Melling), aki itt egy fiatal kadét, aki Landor segédjének szegődik. A Halványkék szemek egyben a híres költő valóságos nevelését fikcionálja, amelyből megtudhatjuk azt is, hogy Poe többet tanult az emberiség megfigyeléséről egy bárban ülőhelyéről, mint bármelyik osztályteremből. West Point kadétjaként sajátos szemszögből láthatja Landor a sorai között lévő gyanúsítottakat. A nyomozó felismerve egy olyan értelmiségi társát, akit a gyilkosságok hátborzongató természete nem tántorít el, Poe segítségét kéri, hogy felkutassa a bennük rejlő okkult beállítottságú ellenséget. Bale a „haverfilmekre” is némileg emlékeztető kapcsolatot a pótszülői szerep és a szakmai mentorálás keverékeként játssza el, és ez a dinamika a filmet a nyomozás előrehaladtával is rugalmasan és lazán tartja.

Cooper forgatókönyve, amelyet Louis Bayard azonos című regényéből adaptált, szerencsére nem süllyed olyan mélyre, hogy egy „Poe-eredettörténet”-féle alkotást kreáljon. Poe hagyatéka anélkül található meg a filmben, hogy elnyomná a történetet. Nem szükségesek kikacsintások vagy húsvéti tojások ahhoz, hogy megmutassák, hogyan függ össze egy elképzelt történet a Poe költészetének morbiditásra és szépségre való hajlamával.

 

 

Gillian Anderson most rossz választás volt

 

A film veszít némi feszes dinamikájából, ahogy a második felében több karaktert ismerhetünk meg, akik a nyomozás szempontjából is fontossá válnak. A film talán legnagyobb hibája, hogy a nyomozásban túl nagy jelentőséget kap a Marquis család, amely nem illeszkedik elég szervesen a film hangulatába és dramturgiájába. Attól a pillanattól kezdve, hogy a matriarcha, Julia (Gillian Anderson) belép a történetbe egy újabb katona temetésén, a film hangulat megváltozik.

Andersontól is szokatlan ez a kicsit karikatúraszerű, már-már ripacskodó alakítás és a filmbe sem illik bele igazán jól. Két gyermeke, Lea (Lucy Boynton) és a kadét Artemis (Harry Lawtey) valamivel közelebb áll a film általános hangvételéhez, mégis mindketten – különösen a feltörekvő tehetség Lawtey – alulhasznosítottak maradnak és karakterüket sem dolgozta ki a forgatókönyv kellőképpen.

 

 

Túl lassú kibontakozás, de mégis megéri Bale miatt a türelmet

 

A Halványkék szemek akkor működik a legjobban, amikor Cooper forgatókönyve Landor és Poe közös sztorijára koncentrál. Egy különleges Holmes és Watson-féle történet lehetett volna, ahogy a két férfi a deduktív érvelés gyümölcsöző útjain halad a nyomozás közben. A csavaros szövetségek, hamis partnerségek és a frappáns befejezés egy gonosz rejtélyt és még kegyetlenebb megoldást eredményez, amely számomra igen lebilincselő módon bontakozott ki – csak sajnos túlságosan is lassan.

Ez a történet azonban mégsem a gyilkosságokról volt szólt, hanem erről a két férfiról, és a köztük lévő erőviszonyok változásairól, ahogy Poe analitikus éleslátása érik. Bár talán hiányzik belőle a nyelvi tisztaság, amely Edgar Allan Poe munkásságát jellemzi, Cooper a maga módján megtalálja a saját költészetét benne.

-BadSector-