FILMKRITIKA – A Fabelman család egy középosztálybeli zsidó família, akik a 20. század közepén különböző városokban élnek. Steven Spielberg róluk szóló (fiktív, de azért nagy részben önéletrajzi) filmjének középpontjában a művészi önmegvalósítási vágy és a személyes felelősségvállalás közötti konfliktus, valamint a tehetség és a boldogság rejtelmei állnak.

A matriarcha, Mitzi (Michelle Williams) egykori koncertzongorista, aki háztartásbeli és zongoratanárnő lett. A patriarcha, Burt (Paul Dano) tudós, aki különböző technológiai cégeknek dolgozik, és szívesen forgat házi filmeket. Egy este Mitzi és Burt elviszik nyolcéves fiukat, Sammyt (Mateo Zoryon Francis-DeFord) az első mozis filmélményére, a „The Greatest Show on Earth”-re. A film egy látványos vonatszerencsétlenséggel végződik, amelyet miniatűrökkel készítettek. Sammy megszállottja lesz a jelenetnek, és egy vonatszerelvényt kér, amelyet összetörve próbálja megismételni a jelenetet, feldühítve ezzel apját, akinek számára csak az az eset tanulsága, hogy Sammy nem értékeli a szép dolgokat. Az anya azt javasolja, hogy a fiú vegye fel a vonatok összeütközését az apja filmkamerájával, hogy újra és újra végignézhesse a „tragédiát”, ahelyett, hogy addig ütné a vonatokat, amíg össze nem törnek. Sammy csodagyerek, és talán zseni is. Mitzi ezt már a fiú első filmjét látva meg tudja állapítani, amely többféle, dinamikus szögből örökíti meg a balesetet, és a vágást a feszültség felépítésére és a vizuális poénok beállítására használja.

Csak látszólag Spielberg gyerekkora ez, oly sok minden egyébről szól ez a film…

De ez nem csak egy film arról, hogy valaki, aki már jó valamiben, még jobb lesz benne. Hanem a házasság, a szülői és gyermeki lét nehézségeit meséli el. A film egyben a tehetség csodájáról is szól, egy olyan gondolatról, amelyet nem csak a központi trió, Sammy, Mitzi és Burt (aki tudósként és mérnökként valóban tehetséges), hanem egy másodlagos szereplő, Burt legjobb barátja, Benny Loewy (Seth Rogen) révén is feltár, aki olyan sokat van a házukban, hogy szinte a család részévé válik.

Nyilvánvaló, hogy Mitzi jobban „összebarátkozik” Bennyvel, mint Burt-tel (Paul Dano egyszerűen zseniális, a Batman sorozatgyilkos Rébusza után újabb mesteri, teljesen másmilyen alakítást láthatunk tőle), aki jó férj és apa, de alapvetően nem izgalmas (és ezt még tudja is magáról), és unalmasan irányító tud lenni. Benny egészséges és szívélyes, a nők kedvence, szellemes, önironikus és energikus. Ugyanolyan tehetséges társ és szülő, mint Burt a tudományban, Sammy a filmkészítésben, és Mitzi az előadásban, amíg a nő ezt fel nem adta.

Egy tipikus idevágó jelenet, amikor a Fabelman család kempingezése során Burt a gyerekeknek arról beszél, hogyan kell tábortüzet gyújtani, miközben Benny a háttérben, a fizikai erejét arra használja, hogy visszahúzza azt a faágat, amelybe Mitzi belekapaszkodott, majd elengedi, hogy rögtönzött játszótéri hintaló legyen belőle. Tudja, hogy mit akar és mire van szüksége ennek a családnak. Bizonyos tekintetben ő maga is egy igazi bohém „művész”…

Honnan jön az igazi tehetség? Talán sosem tudjuk meg…

Honnan származik a tehetség „isteni” ajándéka? Nem csak a génekből, a pszichéből, a kondicionálásból vagy a traumából. Nem, az eredete rejtélyes, sőt, misztikus. A semmiből érkezik, mint a cápa Spielberg „A cápa” filmjében, az UFO-k a Harmadik típusú találkozásokban, vagy a „Világok háborújában”, az Indiana Jones és a Jurassic Park filmek csodái és katasztrófái, valamint a vér és kegyetlenség kitörései Spielberg háborús történelmi eposzaiban.

Sammy nagybátyja, Boris (Judd Hirsch), a cirkuszi előadóművész és mesemondó egy este kiteregeti neki: az embereknek, akik tudják, hogy tehetségesek, el kell kötelezniük magukat, nem szabad elpazarolniuk; de minél hevesebben kötelezik el magukat, annál inkább elhanyagolhatják szeretteiket, vagy úgy érezhetik, hogy elhanyagolják őket (ami bűntudatot válthat ki). Ez egy komoly, örök belső konfliktus, amely gyakran kínozza az igazi művészeket.

Sammy már korán rájön – vagy talán ösztönösen tudja -, hogy a filmfelvevőgépet nemcsak arra lehet használni, hogy történeteket meséljen el és szép képeket készítsen, hanem arra is, hogy barátokat nyerjen; ellenségeket csillapítson le vagy manipuláljon; leendő szerelmi partnereknek udvaroljon; elbűvöljön és megalázzon; megmutasson az embereknek egy jobb ént, akivé válni szeretnének; fájdalmas pillanatokban megvédje a művészt a fájdalommal szemben; elsimítsa vagy eltakarja az igazságot, és ha kell: szemenszedett módon hazudjon. Mert amikor a moziban vagyunk, mindannyian szeretjük, amikor a szó mindkét értelmében „vetítenek” nekünk…

Így lett híres rendező a fiatal kezdő rajongóból…

Sammy serdülőkorában tovább finomítja képességeit (ekkor veszi át a szerepet egy Gabriel LaBelle nevű, megfontolt és rendkívül kifinomult játékú, fiatalkorú színész). Jobb filmkészítő felszerelést kap, amellyel több mindent tud. Amikor westernfilmet forgat egy csapat szomszéd sráccal, észreveszi, hogy az anyja magas sarkú cipője kilyukasztotta a nappali szőnyegén elejtett zenei kottát, és ez ötletet ad neki, hogy lyukat tud ütni a filmcsíkokon, hogy úgy tűnjön, mintha a fiúk játékfegyverei vaktölténnyel lövöldöznének, mint egy igazi filmben. Amikor Sammy egy második világháborús harci filmet rendez a cserkésztársai főszereplésével, ezzel elnyeri a fényképezésért járó érdemjelet, nagyrészt azért, mert nem csak technikus, hanem showman is, aki alaposan tanulmányozta az általa szeretett filmek felépítését (John Ford „A férfi, aki lelőtte Liberty Valance-t” című filmje nagyszerű, és történetesen a valóság és a mítosz közötti feszültségről szól).

Aztán Burt Kaliforniába költözteti a családot. Ő és a testvérei látszólag az egyetlen zsidó gyerekek egy olyan iskolában, amelyben magas termetű, unalmasan jóképű (és közben buta és öntelt) srácok népesítenek be, akik közül néhányan kínozzák Sammyt a származása miatt. A családban rés tátong, és bár senki kreativitása nem repedt fel, a Fabelman-tehetség különböző megnyilvánulásai tovább feszegetik azt, olyan feszült pillanatokat teremtve, amelyekben a szereplőknek dönteniük kell, hogy feltárnak-e egy fontos, de fájdalmas igazságot, vagy a családi nyugalom nevében megtartják maguknak (ez a film a Ford „Valance”-jának híres mondatának változata – amikor a legenda tény lesz, nyomtasd ki azt a legendát).

Lehetünk-e boldogok, anélkül, hogy az mások kárára legyen?

A „The Fabelmans” befejeződik, mielőtt eljuthatna ahhoz a mára legendássá vált történethez, amikor Spielberg 19 évesen Joan Crawfordot rendezte az Éjjeli galéria című sorozat egyik epizódjában, de egy ugyanilyen izgalmas pillanatot pótol: Spielberg rövid találkozása hősével, Forddal (akit David Lynch alakít egy mesteri szereposztásban), aki majdnem annyi időt tölt szivarozással, mint amennyit beszél a látogatójával. Persze Spielberg személyes története ennél sokkal többről szól.

De ez egy film, és a filmek nem tudnak mindent felölelni, ahogyan a könyvek vagy a színdarabok sem. Spielberg és társírója, Tony Kushner (aki Spielberggel dolgozott együtt a München, a Lincoln és a West Side Story című filmeken) elkerülik azt az alapvető hibát, amely oly sok filmes életrajzot (és önéletrajzot) hátráltat: mások megpróbálnak minden egyes pillanatot, amelyről az emberek máshol már hallhattak, bő két órába zsúfolni, lehetetlenné téve, hogy bármilyen pillanatban, vagy korszakban igazán elidőzzünk. Kushner és Spielberg (aki az „A.I.” óta először vállalja a forgatókönyvírást) a rendező életét fikciós műként alakítják át. Ez lehetővé teszi számukra, hogy egyszerre tegyék fel a költői kérdést, és egyben érdektelenné is tegyék azt, amely a nézőkben amúgy is felmerült volna: mennyi történt ebből valójában? És lehetővé teszi, hogy néhány mérföldkőnek számító pillanatra koncentráljanak, amelyeket egy, a lehető legszélesebb közönséget megcélzó hollywoodi játékfilm számára újragondoltak, és mindent olyan összefüggő kérdésekhez kössenek vissza, amelyekkel minden néző azonosulni tud: hogyan definiáljuk a boldogságot? És el lehet-e érni úgy, hogy senki másnak nem ártunk?

Háromféle karaktertípus, mind a boldogság keresésére kihegyezve

A válasz, mint kiderül, nem. A Fabelman család összes szereplője három kategóriába sorolható. Néhányan felismerik, hogy boldogtalanok, és mindent megtesznek, hogy változtassanak a helyzetükön. Mások boldogtalanok maradnak, mert nem elég bátrak (vagy kegyetlenek) ahhoz, hogy megtegyék a szükséges lépéseket. És egy szerencsés kevesek, akik nem aggódnak emiatt, mert már boldogok.

Kushner és Spielberg a történet nagy részét önálló jelenetekké formálja, amelyeknek van eleje, közepe és vége, mint egy színdarabban. De persze Spielberg semmit sem forgat klisésen „színpadiasan”, ellenkezőleg, ismét bebizonyítja, amit Orson Welles már pályája elején észrevett rajta: ő volt az első nagy rendező, akinek vizuális érzékét nem a „proszcénium ív” alakította. A film nagy részét hosszú beállításokban meséli el, amelyek nem tűnnek hivalkodónak, mert Spielberg blokkolása mindig a karakterek elmélyítését és a témák illusztrálását szolgálja. Nézzük csak meg a mozi előtti nyitójelenetet, amelynek végén a fiatal Sammy a kép közepén sziluettben áll: egy emberi választóvonal, amelynek egyik oldalán az apja (aki a moziról a fényképezés és a látás állandósága szempontjából beszél), a másik oldalán pedig az anyja (aki azt mondja neki, hogy a filmek elsősorban az érzésekről és az álmokról szólnak) áll.

Végső soron minden arra vezethető vissza, hogy az emberek rájönnek, kik is ők valójában, és aztán eldöntik, hogy teljes mértékben elkötelezik-e magukat azon az úton, amelyről úgy gondolják, hogy a legnagyobb boldogságot hozza számukra. Az, hogy a film mély kérdéseket hagy megoldatlanul, és az összes kapcsolódó filozófiai és esztétikai kérdést játékosan mutatja be (a záró képsor egy látványos geg!), az élményt Spielberg kvintesszenciálissá teszi. Az ember eleinte azt hiszi, hogy ez a film csak Spielberg önéletrajzi filmje, de ez csak a felszínen. De minél tovább nézed, annál inkább rájössz, hogy mennyi rejtett ajándék, és nagyszerű filozófiai üzenet van benne.

-BadSector-